Tegnap megnéztem Nemes László Saul fia filmjét. Mi több, Georges Didi-Huberman filmről írt értekezését, a Túl a feketén esszét is elolvastam. Úgy tűnik, Didi-Huberman számára a film apropó csak egy kis okoskodásra: Kafkázásra, Benjaminozásra, Adornózásra — ahogyan az egy filozófus-esztétától, munkaköri leírásából fakadóan, egyébként várható. Mindazonáltal van az esszének egy találó meglátása: szemben pl. Spielberg Schindler listájával, ahol a brinnlitzi haláltábor az őrtornyok magasából nagytotálban is látható, addig Nemes filmjében a birkenaui tábor (elnézést, hogy ilyet mondok) kizárólag Saul selfie bot perspektívájából tárulkozik fel. Mert „ahol mindenfelől ostromol a horror, a nézés rövid ideig tart, és csak rövid távot fog át: a tekintet arra kényszerül, hogy futtában vegye szemügyre a halált”. Ámde gyanítom, e rendezői koncepció tkp. a szükségből való erénykovácsolás esete, amennyiben egy magyar filmnek nincs pénze nagytotálra. Egy végül Oscar-díjat érő ügyes húzás.