Nevetni kell, vélte Nietzsche. A bánat lehúzza a szívet, a megvető tekintet megmérgezi a látást. Nevetni kell! A nevetés friss levegőt enged az ember lelkébe, visszaadja a látás ártatlanságát; a nevetés vissza veti az embert a könnyedén vett élet derűjébe, a napfényes világba, a mediterrán jó kedély könnyű érzékiségébe. Nem tudunk nevetni? Valamit bizonyára túl komolyan vettünk! De mit is vehetnénk túl komolyan? Népek és korok jönnek-mennek, világok vonulnak. Egy napon majd ezt a várost is megtalálják a régészek.

Az emberek megvetése volt Nietzsche sötét felhője. Ámde végül saját fanyalgásától is megundorodott. Ó, az ég kékjének ártatlan vidámsága! Az ég derűsen mosolyog le. És mennyi mindent látott már az a kéklő égbolt! Korok és népek jövését-menését, világok vonulását. Épp innen napfényes derűje. Aki annyi szomorújátékot látott már, annak minden szomorújáték komédiává lesz; többé nem neheztel. Hányszor láttad már mindezt, mondd, hányszor! Légy olyan, mint az ég kékje! — gondolta Nietzsche.