„Engels ezért joggal nevezte Adam Smitht a nemzetgazdaságtan Lutherjának” – írja a fiatal Marx a Gazdasági-filozófia kéziratokban. Ennek az analógiának két gondolati tartalma is van. Marx szemében Smith munkaérték-elmélete jelentős előrelépés volt a korábbi merkantilista gazdaságtanhoz képest, amennyiben Smith a gazdagság alapjának a munkát tekintette, és nem a pénzt. Így az engelsi analógia elsőként azt jelenti, hogy miként Luther a katolikus egyházban a hit külsőleges lényegét fedezi fel, úgy Smith a polgári világ gazdagságában a polgári társadalomnak a külsővé vált eredményét. Smith képes volt úgymond átlátni a pénz dologi burkán, hogy mögötte megpillanthassa a társadalmi termelés gyakorlatát. Mindazonáltal Smithnél e gyakorlat egyetlen mozgatórugója az ember veleszületett hajlama az önérdek követésre. Vagyis Smith a gazdasági lényeget elvben ugyan visszavette annak társadalmi alapjába, de tette ezt mégis úgy, hogy e lényeget közvetlenül feloldotta az ember általános természeti lényegében. Íme, a második analógia (ami tkp. Marx Feuerbach kritikája): Luther a vallási lényeget elvben visszavette emberi alapjába, de a vallási lényeget feloldotta az emberi lényegben.