(Thomas Woods 2009-es Meltdown című kis könyve az egyik legkorábbi mű a 2007-2008-as világgazdasági válságról, és teljességgel az osztrák közgazdasági iskola szellemében íródott. A válság leginkább esettanulmányként szolgál az osztrák iskola pénz- és cikluselméletének bemutatására — a hét fejezetből mindössze három fejezet kapcsolódik szorosan a konkrét fejleményekhez. Kivált a második fejezet, ami bemutatja az állam szerepét a lakáspiaci buborék kialakulásában (Community Reinvestment Act, GSE-k, National Partnership in Homeownership program, adókedvezmények stb.). De az igazi bűnös — híven a Wicksell-Mises-féle cikluselmélethez — természetesen a Federal Reserve, ami túl sokáig túl alacsonyan tartotta az irányadó kamatlábat. A lakáspiaci buborékhoz, miként a háborúhoz, ui. három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Woods egy 2008. októberi Anna Schwartz WSJ-interjút idéz: „Az eszköz változik ugyan az egyes buborékok esetében, de mindegyiknek alapvetően a túl laza monetáris politika és a túl alacsony kamatlábak jelentik a melegágyát” (amivel a néhai monetarista ikon kétségkívül erős „osztrákista” álláspontot vesz fel). Az Alan Greenspan vezette FED pedig 2003 júniusa és 2004 júniusa között 1 százalékon tartotta az irányadó kamatrátát — és ennyi a történet. (Nota bene 2008 végétől több, mint 8 éven át 1 százalék alatt!) (Érdekesség: míg az osztrák iskola e válság-narratívája ellen felhozott leggyakoribb érv (Robert Shiller után) az, hogy a lakásárak gyors növekedése 1998-ban kezdődött, vagyis évekkel 2003 előtt, vagy akárcsak a FED 2001-el induló kamatcsökkentési időszaka előtt, illetve lakáspiaci buborékok alakultak ki az Egyesült Államokon kívül olyan országokban is, ahol nem volt hasonlóan laza monetáris politika, addig Woods szintén 1998-tól datálja a lakáspiaci buborék kezdetét.))