Bod Péter Ákos recenziója Szakolczai György Keynes-könyvéről. Bod azt írja: „A szerzőnek [Szakolczainak] a főszereplőhöz fűződő erős kötődése nyilván nem minden olvasónál számít hitelességet növelő tényezőnek”. Szakolczai valójában olyannyira elfogult Keynes iránt, hogy nem egyszer keresztnevén, azaz Maynardként hivatkozik rá. Szintén ennek a Keynest idealizáló, elfogult tárgyalásnak az eredménye (legalábbis ezt gyanítom), hogy a javarészt a keynesi klíringunióról írt 418 oldalas műben Szakolczai egyetlen szóval sem említi, hogy a klíringunió tervét Keynes valójában „Hitler bankárjától”, Hjalmar Schachttól vette (Schacht-Funk-terv). Mindazonáltal egyetértek Boddal abban, hogy a Szakolczai-könyv „nagy érdeme”, hogy az egyes fejezetek függelékeként hosszabb részeket közöl fordításban a klíringunió különböző tervezeteiből. Illetve az, hogy egyáltalán exponálja a témát. Nota bene számomra a könyv leginkább emlékezetes pillanata, amikor az 1928-as születésű Szakolczai egyfajta személyes kiszólásképpen megemlíti, hogy Keynes egy 1943-as beszédének szövegét — amit Heller Farkastól kapott meg — már 1949-ben olvasta. Kortársak! És egy megjegyzés a recenzióhoz. Bizonyítékául annak, hogy Keynes „1946-ban bekövetkezett halála után pedig két évtizedig – nem túlzás ezt mondani – a keynesianizmus lett a dogma”, Bod a republikánus Richard Nixon 1971-es „mi mind keynesianusok vagyunk” mondatát idézi. Ezt Nixon valójában az „aranyablak” bezárása kapcsán mondta. Jelentése: immáron senki sem hisz az aranystandardban.