Két hete még azt fontolgattam, hogy írok egy nagyobb lélegzetű cikket a gazdasági válságokról. Az indíttatást néhány kommentem adta, amit Béndek Péter blogján írtam.

A cikkben azt fogalmaztam volna meg, hogy a gazdasági válságok és a privát eladósodás szoros kapcsolatban állnak, és hogy három-négy indikátor — úgy mint hitelkiáramlás mértéke, magánadósság szintje, folyó fizetési mérleg alakulása, lakásárak (eszközárak) alakulása — képes viszonylag jól előrejelezni egy közelgő gazdasági válságot. Dicséretes a Nobel-díjas Eugene Fama szerénysége, aki egy 2010-es The New Yorker magazinnak adott interjúban megállapította, hogy egyszerűen nem ismerjük a gazdasági recessziók okát, de ennél azért talán jobb a helyzet.

A 2007/2008-as világgazdasági válságot azon elméleti iskolák képviselői látták leginkább előre, amely elméleti iskolák válságelméletében (vagy üzleti ciklus elméletében) a magánadósság növekedésének (hitelexpanziónak) központi szerep jut, mint pl. a minskyánusok vagy az osztrák iskola képviselői, hozzátéve, hogy a klasszikus Kindleberger-féle „válság anatómiában” szintén a hitelexpanzió a lényegi válság ok. Az eltérő válságelméletek közös nevezője a privát eladósodás (jóllehet léteznek azért kivételek, mint pl. a monetarista elmélet, ami tkp. az összes kisebb-nagyobb recessziót a restriktív monetáris politikának tulajdonítja).

2019-es A Brief History of Doom című könyvében Richard Vague pl. egyenesen azt állítja, hogy az elmúlt két évszázad minden gazdasági válságát a magánadósság gyors felfutása okozta: a válságok kitörését megelőző 3-5 évben a magánadósság/GDP arány 30-40 százalékpontos növekedése, ami a csúcson túllépte a 150 százalékos szintet. Az Atif Mian és Amir Sufi szerzőpáros House of Debt című könyvükben pedig még erősebb megállapítást tesznek: a magánadósság volumenének válságok előtti felfutása a lakossági ingatlanjelzálog-hitelezés megugrását jelenti. Amivel jól összecseng Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff This Time Is Different című kötetének azon megállapítása, hogy a bankválságok két legfontosabb figyelmeztető indikátora a lakásárak emelkedése és a folyó fizetési mérleg deficitje, ahol utóbbi azt jelzi, hogy a lakossági eladósodás külföldi forrásból történik, illetve magas a külföldi tőkebeáramlás („capital flow bonanza”). Még azon válságelméletek is, amelyek a gazdasági visszaesést a vagyonmérleg-kiigazítás szándékával visszafogott banki hitelezésnek vagy csökkenő lakossági fogyasztásnak tulajdonítják, mint pl. Richard Koo The Holy Grail of Macroeconomics című könyvében, szintén egy olyan privát eladósodásból finanszírozott eszközbuborékból indítják teóriájukat, ami a vagyonmérleg torzulását első körben okozza.

De ez a tervezett cikk rövid idő alatt teljesen okafogyott és érdektelen lett. Csak ebben a kis posztban emlékezek meg róla.