Elolvastam Robert Lekachman 1966-os The Age of Keynes c. könyvét. Egyetlen dolgot emelnék ki, ami Lekachman művéből teljes világossággal kiderül: szemben a közkeletű vélekedéssel, a New Dealnek valójában nem sok köze volt Keyneshez. Jóllehet Keynes The Means to Prosperity c. pamfletjében már 1933-ban megfogalmazza válságkezelő elképzeléseit, az Általános Elmélet eleve 1936-ban jelenik csak meg. Roosevelt és Keynes ugyan 1934 júniusában találkoznak Washingtonban, de ennek a világon semmi következménye nem lesz. A találkozó után Roosevelt azt mondja munkaügyi miniszterének, Frances Perkinsnek Keynesről: „Inkább matematikus, mint közgazdász”. Keynes véleménye még lesújtóbb Rooseveltról, amit maga szintén Perkinsszel oszt meg: „Röviden szólva, azt hittem, az Elnök műveltebb”. Ami azt illeti, Roosevelt meglehetősen konzervatív volt gazdasági kérdésekben. 1932-es(!) elnökválasztási kampánybeszédeiben a republikánus elnök Hoovert, akinek demokrata kihívója volt, egyenesen a költségvetési deficit miatt kárhoztatta. Kampányában Roosevelt olyanokat mond, idézem: „A szövetségi kormányzat kiadásainak csökkentését tekintem a választás egyik legfontosabb témájának. Meggyőződésem, hogy ez a legközvetlenebb és leghatékonyabb módja annak, amit a kormány az üzleti életért tehet”. Valójában semmi bizonyíték nincs arra, hogy Roosevelt valaha is szimpatizált volna Keynes elképzeléseivel. Hovatovább 1938-ig Rooseveltnek egyetlen olyan gazdasági tanácsadója sem volt, akire Keynes nézetei bármiféle érdemi hatást gyakoroltak volna. Az Általános Elmélet megjelenését követően Alvin Hansen, a későbbi vezető amerikai keynesiánus is azt írta még könyvrecenziójában: „A recenzált könyv nem minősül mérföldkőnek abban az értelemben, hogy az egy ’új közgazdaságtan’ alapjait fektetné le. (…) A könyv inkább szimptómája a gazdasági trendeknek, mintsem olyan alapkő, amire tudományt lehet építeni”. (Nota bene 1953-ban Útmutató Keyneshez címmel Hansen egy teljes kötetnyi kommentárt írt az Általános Elmélethez, amiben fejezetről fejezetre ismerteti Keynes művét.) Lekachman szerint mindazok az intézkedések, amiket a Roosevelt-adminisztráció a New Deal keretében csinált, sokkal inkább tekinthetők a gazdasági válsághelyzetre adott ad hoc kormányzati válaszlépéseknek, mintsem koncepcionális gazdaságpolitikának. Vagyis főleg improvizálás volt. Nevezett Hansen 1941-ben szintén úgy látta: „Amit a szövetségi kormány művelt, az javarészt mentőakció volt, és nem egy pozitív expanziós politika”. Roy Harrod szintén úgy vélte, nem egyértelmű, hogy a New Deal mögött milyen princípiumok húzódnak meg, ha egyáltalán meghúzódik bármilyen. Ha Roosevelt csinált is költségvetési deficitet, azt nem feltétlenül a deficit végett tette. Ha a New Deal intézkedései utólag talán emlékeztetnek is valamiféle keynesiánus gazdaságpolitikára, a szándék ettől még nem az volt. Keynes nézeteit nem a válságkezelés tette népszerűvé, hanem a II. világháború alatti hadigazdálkodás. Keynes kora, vélekedik Lekachman, a Kennedy-Johnson évek alatt köszöntött be ténylegesen, vagyis könyvének megjelenésekor (és tényleg: a kötet, amit a fenti képen tartok, Lyndon Johnson elnöksége alatt jelent meg). Ekkorra válik ugyanis a keynesi elmélet széles körben elfogadott gazdaságelméletté, ami többé „nem konzervatív, nem liberális vagy radikális”, ahogy Lekachman állítja, hanem úgymond tudomány. Valamint válik a keynesi gazdaságpolitika az állami keresletszabályozás „semleges adminisztratív eszközévé”, ami a kormányzati rutin része.

(Kis színes. Lekachman könyvéből megtudom, hogy az idősödő Keynes egyetlen dolgot bánt meg utólag életében. Több pezsgőt kellett volna innia! És én ezt azóta "el is lőttem". A hétvégén a bátyámnál voltam vacsorára. Renáta, bátyám élettársa, sütött-főzött. Kérdezte tőlem, mit igyunk, és büszkén mutatta a házi kínálatot. Van sör, bor, rum, vodka, pezsgő. Mire én: Reni, szerintem igyunk pezsgőt, nehogy idős korunkra aztán megbánjuk, hogy nem ittunk eleget. Reninek tetszett a felvetés. Így ittunk végül pezsgőt, Keynes miatt.)