(Jónap Richárd cikkét olvasom. I.) Az egyszerű tankönyvi okosság úgy szól, hogy ha magas az infláció, miközben magas a kibocsátás és alacsony a munkanélküliség, akkor az keresleti infláció; ellenben ha magas az infláció, miközben alacsony a kibocsátás és magas a munkanélküliség, akkor az kínálati infláció. Az Egyesült Államokban negyvenéves csúcson az infláció (a maginfláció szintén), miközben a munkanélküliség jelenleg szintén rekord alacsony, a kibocsátás (az idei enyhe visszaesés dacára) magas. (Ugyanez a helyzet az eurózónában, illetve idehaza dettó.) Ez tehát keresleti inflációnak tűnik a tankönyvi bölcsesség értelmében. Ehhez képest a legtöbb közgazdász, szakújságíró és beszélő fej kínálati inflációról beszél (a világkereskedelem lassan tér magához a pandémia miatti leállást követően, a globális ellátási láncok szintúgy, ukrán-orosz háború stb., stb., másról sem hallani). Mindeközben. II.) Volcker harca az USA infláció ellen 1981-82-ben recesszióba vitte az amerikai gazdaságot, takarékszövetkezeti (S&Ls) csődökhöz vezetett az Egyesült Államokban, valamint súlyos adósságválságba taszított több latin-amerikai országot. Mindez köztudott. Az akkori latin-amerikai adósságválságok mindazonáltal újfent rámutattak: mivel az amerikai dollár egyszerre az USA nemzeti fizetőeszköze és a világgazdaság kulcsvalutája, ezért az USA nemzetgazdasági érdekét szolgáló gazdaságpolitika összeütközésbe kerülhet más országok (vagy a világgazdaság általános) érdekével, illetve fordítva. Az angol font az 1920-as években ugyanez.)