A tegnap esti hangversenyen középkorú férfi ült előttem, az ölében hároméves kisfiúval. A kisfiú példás csendben figyelte végig az előadást. Láttam, ahogy kis ujjacskáival a levegőben klimpíroz, majd időnként eksztázisba esik (a Sibelius szimfóniától), és a karjaival vezényelni kezd, ami távolról sem tűnt a karmesteri mozdulatok gyermeki utánzásának. Jóllehet, az ilyesmi elvonja a figyelmet, mindenki mosolyogva figyelte a tündéri fiúcskát. Nekem mégis az volt az érzésem, mintha valamiféle rejtett fonal feszülne a zene és a kisfiú között. Olyan, amilyenhez nekem sosem lesz közöm. Kifelé menet nem álltam meg, és megszólítottam a férfit azzal, hogy mindnyájunk közül talán a kisfia értette a legjobban azt, amit hallottunk. Nem mondott ellent.