2012-es Elég legyen a válságból! című könyvében Paul Krugman pellengérre állítja mindazon politikusokat és közgazdászokat (külön nevesítve Ron Paul-t, Peter Schiff-et és Allan Meltzer-t), akik látva az amerikai kereskedelmi bankok jegybanki tartalékainak szédületes növekedését a Lehman Brothers 2008-as csődjét követő időszakban, méretes inflációt jeleztek előre az Egyesült Államokban. Amely előrejelzések később látványosan tévesnek bizonyultak. Krugman helyesen állapítja meg, hogy a kereskedelmi bankok jobbára semmit sem kezdtek a kötvényeladásokból származó növekvő tartalékaikkal, azok szabad tartalékként halmozódtak fel. Vagy ahogy Krugman fogalmaz (némiképp tévesen), a FED által teremtett pénz „valójában nem ment sehova”. Krugman ugyanakkor elismeri, hogy a bankok másként viselkedtek volna „normál körülmények között”. De egy válságidőszak még véletlenül sem jelent normális körülményeket.

Eléggé idős vagyok már ahhoz, hogy időnként újraolvassak műveket. Jelenleg épp Murray Rothbard The Mystery of Banking című 1983-as művét. Ebben írja Rothbard: „A teljes pénzkínálat kizárólag a publikum [értsd: nem-banki gazdasági szereplők] által tartott pénzegyenlegeket tartalmazza. Nem tartalmazza a bankok központi banknál vezetett folyószámláit [értsd: tartalékszámláit], ahogy nem tartalmazza a bankok páncéltermeiben lévő készpénzt sem”. Ennek okát pedig a könyv egy másik helyén találjuk: „Egy ország teljes pénzkínálata az a pénz, ami (…) tényleges forgalmi használatban van”. A bankok jegybanki tartaléka nem válhat a nem-banki gazdasági szereplők pénzegyenlegének részévé, ezért nem is kerülhet tényleges forgalmi használatba, következésképp nem része a pénzkínálatnak, és persze inflációt sem okozhat. Plusz a könyv egy újabb helyén Rothbard kifejti: normális körülmények mellett a növekvő jegybanki tartalékok ugyan inflációs hitelbővítésre ösztönzik a kereskedelmi bankokat, ám az 1929-1933-as Nagy Válság kivételes időszak volt. Mivel a válság alatt a bankok féltek a hitelezéstől, ezért „hagyták, hogy szabad tartalékok halmozódjanak fel. Azaz, olyan jegybanki tartalékok, amikre nem építettek fel hitel- és betét-piramist”. Voilà! Krugman és Rothbard ugyanazt mondják.

Ennek fényében viszont érdemes szemügyre venni azt, amit könyvében Rothbard a jegybanki kötvényvásárlásról ír. Rothbard rámutat: ha a jegybank nem-banki gazdasági szereplőktől vásárol kötvényt (vagy bármilyen egyéb eszközt), akkor azok betétállománya a vételárral növekszik. De ami „ennél fontosabb”, vélekedik Rothbard, hogy ugyanezzel az összeggel megnövekszik a kereskedelmi bankok jegybanki tartaléka is, ami hitelexpanzióra, azaz a nem-banki gazdasági szereplők betétállományának további bővülésére biztosít lehetőséget. Ha a jegybank közvetlenül a kereskedelmi bankoktól vásárol kötvényt, akkor a nem-banki gazdasági szereplők betétállománya nem változik, de — „ami a lényeg” — a kereskedelmi bankok jegybanki tartaléka éppúgy megnövekszik a kötvények vételárával, ami éppúgy hitelexpanziót tesz számukra lehetővé. Ám egy válság során, amikor a bankok félnek a hitelezéstől, mégsem teljesen mindegy, hogy a jegybank nem-banki szereplőktől vagy kereskedelmi bankoktól vásárol-e eszközöket, hiszen az első esetben növekszik a pénzkínálat, a második esetben viszont nem. Részben ez a különbség 2008 és 2020 között.