Harry G. Johnson 1971-es The Keynesian Revolution and the Monetarist Counter-Revolution című tanulmánya a keynesi forradalom és a monetarista ellenforradalom példáján azt vizsgálja, milyen feltételek között mehet végbe elméleti paradigmaváltás a közgazdaságtanban. A tanulmány az „intellektuális változásnak” amolyan „amatőr szociológiája” kívánna lenni. Johnson legfőbb meglátása, hogy egy új elmélet sikere nem pusztán annak tudományos igazságán múlik, de legalább ennyire fontos, hogy a fennálló ortodoxia látványosan kudarcot valljon egy egyszerre időszerű és jelentős gazdasági probléma magyarázatában, míg az új irányzat érthető elméleti választ, alkalmazható módszertant és széles kutatási programot kínáljon. Egy új elmélet sikerét különösen elősegíti, ha világosan vizsgálható empirikus összefüggéseket állít középpontba, és a fiatal közgazdászok számára újfajta kutatási témákat, publikációs lehetőségeket és szakmai előmenetelt teremt. Míg a keynesi forradalom történeti hátterében a tömeges munkanélküliség állt, amelyet a korabeli marshalli neoklasszikus ortodoxia nem tudott kielégítően megmagyarázni, addig a monetarista ellenforradalom hátterét az infláció jelentette, amelynek magyarázatába viszont az ortodox keynesianizmus bicskája tört bele. Míg Keynes elmélete a fogyasztási függvénnyel kínált mérhető empirikus összefüggést, addig a monetarizmus a stabil pénzkeresleti függvényt tette empirikus programja középpontjába, miközben a pénz és a nominális jövedelem kapcsolatának vizsgálata új lendületet adott az ökonometriai kutatásnak. A két paradigmaváltás sikere tehát Johnson értelmezésében ugyanabból a szerkezetből fakadt: az uralkodó ortodoxia kudarca találkozott egy új, empirikusan kutatható és szakmailag termékeny elméleti programmal.