Szombat
Mérő Vera azt írja, Tóth Gabinak jár az emberi méltóság, amivel csakis egyetérteni lehet. Mindazonáltal nekem egy ország-világ előtt felszarvazott férj látszik leginkább ebből a történetből. Amit, kétség kívül nem ismerek jól.
Megnéztem Nolan filmjét, az Oppenheimert. Kamaszként fizikus szerettem volna lenni. (Én valóban az a kis srác voltam, aki tizenhárom évesen Hawking Az idő rövid történetét olvassa. Meg Simonyinak A fizika kultúrtörténetét.) És a film első félórájában megelevenednek kamaszkorom hősei: Niels Bohr, Werner Heisenberg, Albert Einstein, Enrico Fermi. És velük egy kicsit megelevenedett a kamaszkorom is. Aztán föltűnnek Emily Blunt és Matt Damon, és azzal nagyjából vége a varázsnak. Nem lettem fizikus.
Maurice Ravel G-dúr zongoraverseny: Adagio assai
Krystian Zimerman
The Cleveland Orchestra/Pierre Boulez
"A Nyugat-ellenes vádaskodás lett a megszokott magyarázat mindenre, ami rossz fényt vethet Putyin Oroszországára. Sok orosz számára ez a retorika kellőképpen meggyőző ahhoz, hogy elhiggyék, az ellenséges nyugati erők a hazára támadnak, amire a hazafiak válasza csakis az lehet, hogy összetömörülnek a Kreml támogatására". (Hodorkovszkij)
A New York-i Szabadság-szobor nem a levegőben lóg, hanem egy huszonhét-ezer tonnás beton talpazaton áll. Mert kell valami, ami tartja a szabadságot. Valami, ami nagy és erős. Erről szól Az amerikai világrend védelmében. Kaganiánus rövidposzt című írásom. A szöveg Seres László publicista blogján olvasható. Innen is köszönöm a közlést.
A londoni nagy szmog 1952. december 5-én kezdődött, és öt napig tartott. Mintegy ötven kilométer széles sárgás szmogfelhő ült Londonra, ami fekete, olajos lerakodást hagyott mindenen, amit beborított; beleértve az emberek arcát. A tömegközlekedés leállt, az autó vezetők az út közepén hagyták a járműveiket, mert nem látták az utat. A mozikat bezárták, mert az épületekbe beszivárgott szmog miatt nem lehetett látni a vásznat. A madarak belerepültek az épületekbe. Végül az időjárás megváltozott, és a szél kisöpörte a szmogot Londonból.
A lány a vonaton Kundera Lassúságát olvasta, és én el is neveztem akkor magamban azt a lányt Lassúságnak. Régi, szép idők.
Az Amerika- és Nyugat-ellenességről. Rendszertelen reflexiók címmel vendégposztom olvasható Seres László kiváló publicista blogján. Ez a szöveg talán kevésbé kerek, de sebaj. Köszönöm Lászlónak a közlést.
Hallani ugyan hallottam már a fény hullámtermészetéről, de látni még nem láttam. Az ember lát pirosat, lát kéket meg zöldet, de hullámot nem lát, hacsak nem vízparton. Az egyik a piros, a másik meg az elméleti modell, és a kettőből a piros a szín. Persze lehet, hogy a szín fényhullám, de akkor a szín az, amit nem látunk, és amit látunk, az nem a szín.
A történelem útjai kifürkészhetetlenek. Rövid reflexiók az Egyesült Államok hanyatlásáról címmel vendégposztom olvasható Seres László blogján. Köszönöm Lászlónak a közlést.