[Az osztrák iskola cikluselmélete]

Részlet Murray Rothbard 1969-es Economic Depressions: Their Cause and Cure című esszéjéből

A ricardói és az osztrák közgazdasági iskola hagyományaira építve dolgozta ki Mises az üzleti ciklusok alábbi elméletét:

Banki hitelexpanzió nélkül nem alakulnak ki gazdasági fellendülések és válságok, mert a szabad árak rendszere egyensúlyba hozza az áruk keresletét és a kínálatát. Ám a jegybanki források bővítésével a kormány növeli a kereskedelmi bankok pénztartalékait, ami hitelexpanzióra ösztönzi a bankokat. A hitelexpanzió pedig, növekvő folyószámla betétek formájában, növeli a pénzkínálatot. A folyószámla pénz növekedése viszont, miként azt már a ricardiánusok is helyesen megfigyelték, a javak árának emelkedéséhez vezet. Vagyis inflációhoz. Ám ezen túl, ahogyan azt Mises megmutatta, valami sokkal vészjóslóbb dolog is történik. A hitelexpanzió új pénzzel árasztja el az üzleti világot, ami mesterségesen a szabadpiaci szint alá szorítja a kamatrátát.

Egy szabad, megkötésektől mentes gazdaságban a kamatrátát egyedül a gazdaságot alkotó egyének időpreferenciája határozza meg. A kölcsön lényege ui. az, hogy az emberek a jelenbeli fogyasztásukat (a jelenlegi pénzt) elcserélik egy jövőbeni fogyasztásra (egy olyan követelésre, ami egy jövőbeli időpontban esedékes). Ám miután az emberek a jelenlegi pénzt mindenkor többre értékelik, mint ugyanazt a pénzt egy későbbi időpontban, így a jelenbeli fogyasztásról csak prémium fejében hajlanók lemondani. Ez a prémium a kamat, melynek értéke attól függően változik, hogy az emberek épp mennyire preferálják a jelenlegi fogyasztást a jövőbelihez képest. Azaz, az emberek időpreferenciájának alakulásától függ.

Az időpreferencia egyúttal azt is meghatározza, hogy az emberek fogyasztása hogyan viszonyul megtakarításaikhoz és befektetéseikhez. Ha ui. az emberek időpreferenciája csökken, azaz a jövőbeni fogyasztáshoz viszonyítva a jelenlegi fogyasztási igényük lecsökken, akkor kevesebbet fogyasztanak, minek következtében többet takarékoskodnak, illetve többet fektetnek be. Ezzel egyidejűleg, és ugyanezen okból a kamatráta is csökken. A gazdasági növekedés jelentős részben tehát az időpreferencia csökkenésének az eredménye, ami megnöveli a megtakarítások és beruházások arányát a fogyasztással szemben, és csökkenti a kamatrátát.

De vajon mi történik akkor, ha a kamatráta nem az alacsonyabb időpreferencia és a nagyobb megtakarítások miatt csökken, hanem a kormányzati beavatkozás okozta hitelexpanzió végett? Más szóval, mi történik, ha a kamatráta mesterséges okból, azaz a kormányzati intervenció miatt esik, és nem természetes okból, azaz a vásárlóközönség preferenciájának és értékítéletének változása miatt?

Baj történik. Mert látva a kamatráta csökkenését, az üzletemberek úgy reagálnak, ahogyan mindenkor reagálniuk kell, és ahogyan valóban reagálnak is az ilyen piaci jelzésre: többet fektetnek be tőkejavakba és termelési eszközökbe. Ui. azok a beruházások, különösen a hosszú és időigényes projektek, amelyek előzőleg nem tűntek jövedelmezőnek, a lecsökkent kamat ráfordítások miatt immáron profitábilisnak mutatkoznak. Vagyis az üzletemberek úgy reagálnak, mintha a megtakarítások valóban megnőttek volna: a tartós javakba, tőkejavakba, ipari nyersanyagokba és építményekbe történő beruházások aránya növekszik a fogyasztási javakba történő beruházáshoz képest.

Magyarán, a vállalkozások örömmel kölcsönöznek alacsony kamatra az olcsó pénzből, amit aztán tőkejavakba fektetnek, és ami végső soron a magasabb bérleti díjakra és a tőkejavakat előállító ágazatokban alkalmazott munkások magasabb béreinek kifizetésére fordítódik. Bár a vállalkozások növekvő kereslete felviszi ugyan a bérköltségeket, ám a vállalkozások úgy vélik, e magasabb költségeket is képesek fizetni, mert a pénzügyi intervenció által eltorzított kamatráta felülteti őket.

Ám a gondok nyomban megjelennek, amint a munkások és járadékosok - főként persze az előbbiek, hiszen a kiadások döntő része munkabér - kezdik elkölteni az új pénzből finanszírozott magasabb jövedelmüket. Mert az emberek időpreferenciája valójában nem lett alacsonyabb, és nem akarnak annyit megtakarítani, mint amennyi a beruházás. A munkások elkezdik fogyasztásra költeni az új jövedelmük nagyrészét, ami így visszaállítja a gazdaságban a fogyasztás és a megtakarítás régi arányát. A pénz újra a fogyasztási javak felé kezd áramlani, és nem képződik annyi megtakarítás, ami lehetővé tenné az újólag gyártott gépek, tőkejavak, nyersanyagok stb. megvételét. Mindez pedig hirtelen tör rá a termelési eszközök iparára, és depressziót okoz. Vagyis amint a fogyasztók visszaállítják az általuk kívánatosnak talált fogyasztás/beruházás arányt, rögvest megmutatkozik, hogy a vállalkozások túl sokat fektettek tőkejavakba, miközben fogyasztási javakba meg keveset. A termelést valójában félrevitte a kormányzati beavatkozás és a mesterségesen alacsony kamatráta, azaz a vállalkozók úgy viselkedtek, mintha nagyobb megtakarítások állnának rendelkezésre a ténylegesnél. Mihelyst az új banki számlapénz átszivárog az egész gazdaságba, és a fogyasztók visszaállítják a régi fogyasztási arányokat, világossá válik, hogy nem volt elegendő megtakarítás az összes termelőeszköz megvételéhez, az üzleti világ pedig tévesen fektette be a rendelkezésre álló véges megtakarításokat. A tőkejavakba történő beruházás túlzott volt, míg a fogyasztási javakra nem került elég.

Az inflációs fellendülés az árrendszer és a termelés szerkezetének eltorzításához vezet. A boom során a munkaerő és a nyersanyagok árai a termelési javakat gyártó ágazatokban túl magasra emelkedik ahhoz, hogy az nyereséges maradhasson az után is, hogy a fogyasztók visszaállították az eredeti fogyasztás/beruházás preferenciájukat. A "depresszió" ennek megfelelően egy szükséges és egészséges állapot, melynek során a piac lenyesegeti és felszámolja a fellendülési időszak azon beruházásait, amelyek valójában nem voltak kellően megalapozottak és nem gazdaságosak, illetve visszaállítja a fogyasztásnak és a beruházásnak azt az arányát, amit a fogyasztók ténylegesen igényelnek. Így a depresszió egy fájdalmas, de szükséges folyamat, ami által a szabad piac kigyomlálja a gazdasági boom túlzásait és tévedéseit, valamint visszaállítja a piacgazdaság azon funkcióját, hogy hatékonyan szolgálja a fogyasztók tömegeit. Mivel a termelési tényezők ára a boom során túl magasra kúszott, engedni kell, hogy munkaerő és a termelőeszközök ára a tőkejavakat előállító ágazatokban addig csökkenjen, amíg vissza nem áll a normál piaci állapot.

Minthogy az új pénzt, a magasabb bérek formájában, a munkások viszonylag gyorsan megkapják, így felmerül a kérdés, hogy miként is húzódhat el a boom évekig anélkül, hogy lelepleződnének azok a téves beruházások, amiket a piaci jelzések manipulálása okozott. Miért is nem kezdődik el hamarabb a depresszió általi regenerálódási folyamat? A válasz az, hogy a boom valóban nagyon rövid éltű lenne, ha a banki hitelexpanzió, és a kamatráta azt követő természetes szintje alá csökkenése, egyszeri alkalom lenne. Ám a lényeg éppen az, hogy a hitelexpanzió nem egy egyszeri alkalom, hanem folyamatos, minek következtében nincs lehetőség, hogy a fogyasztók helyreállíthassák az általuk preferált fogyasztás/megtakarítás arányt. A folyamatos hitelexpanzió nem engedi, hogy a költségek növekedése utolérje az árak inflációs növekedését a tőkejavakat gyártó ágazatokban. Olyan ez, mint a folyamatos doppingolás. A hitelexpanzió újabb és újabb dózisa úgy stimulálja a gazdaságot, hogy az mindig egy karhosszal az elkerülhetetlen összeomlás előtt haladjon. Csak amikor a hitelexpanzió végleg abba marad, vagy mert a bankok kezdenek meginogni, vagy mert az emberek kezdenek megijedni a folyamatos inflációtól, jön a feketeleves. A pincér benyújtja a számlát, és az elkerülhetetlen kiigazítási folyamatban sorra csődbe mennek a boom időszak megalapozatlan, túlzott beruházásai, miközben nagyobb súly helyeződik a fogyasztási javak előállítására.

Az üzleti ciklusok misesi elmélete így képes megmagyarázni minden talányt: a ciklusok ismétlődő és visszatérő természetét, a vállalkozások tömeges csődjét, valamint azt a tényt, hogy a boomok és válságok elsősorban a termelési eszközöket gyártó ágazatokat érintik intenzíven.   

Mises tehát rámutat, hogy a válságok felelőse a kormányzati és jegybanki intervenció által ösztönzött banki hitelexpanzió. De vajon mit javasol, mit kellene a kormánynak tennie, ha a depresszió egyszer beköszönt. Mi a kormány szerepe a válságból való kilábalás során? Mindenek előtt, amint lehet, a kormánynak fel kell hagynia az inflációs politikával. Igaz, ezáltal hirtelen megszakad az inflációs boom, és elkerülhetetlenül kezdetét veszi a depresszió vagy a recesszió. Ámde mennél tovább vár a kormány, csak annál fájdalmasabb lesz a szükséges kiigazítási folyamat. Mennél előbb elkezdődik tehát a recessziós kiigazítás, annál jobb. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kormánynak nem szabad megtámogatnia a kialakult egészségtelen gazdasági helyzetet, nem szabad kimentenie vagy pénzt kölcsönöznie a bajba jutott üzleti vállalkozásoknak. Ezzel pusztán elhúzódó agóniába, krónikus pangásba fordítaná át az egyébként hirtelen jelentkező, de gyors lefolyású depressziót. A kormánynak nem szabad próbálkoznia ár- és bértámogatással sem a termelő eszközöket gyártó ágazatokban, mert ezzel szintén csak prolongálná a bajt, és a végtelenségig késleltetné, hogy a depressziós kiigazítási folyamat végre megtörténjék. Bármi ilyen kísérlet csak elnyúló depressziót és tömeges munkanélküliséget okoz. Mindemellett a kormánynak nem szabad újra inflációs politikát alkalmaznia, hogy a gazdaságot kijuttassa a válságból. Mert még ha sikerrel járna is a kormány re-inflációs politikája, ezzel csak egy későbbi, még nagyobb bajnak vetné el a magvait. A kormánynak éppen így nem szabad bátorítania a fogyasztást sem, illetve növelnie saját költekezését, hiszen ezzel pusztán még tovább emelné a gazdaságban a fogyasztás/beruházás arányt. A kormánynak valójában csökkenteni kell a kiadásait, hogy ezzel javítson az arányon. A gazdaságnak ui. nem több fogyasztási kiadásra van szüksége, hanem több megtakarításra, hogy ezáltal is igazolja a boom túlzott beruházásainak legalább egy részét.

A depresszió misesi elemzésének fényében a kormánynak tehát mindössze egyetlen dolga van: nem csinálni a világon semmit. Az egészséges gazdasági működéshez, valamint a depresszióból való minél előbbi kilábaláshoz a kormánynak valójában egy szigorúan önmegtartóztató, "laissez-faire" politikát kell folytatnia. Mert mindaz, amit a kormány tehet, csak hátráltatja és gátolja a piac önkorrekciós működését. Azaz, mennél kevesebbet próbál a kormány tenni, annál gyorsabban működik a piaci önkorrekció, és annál hamarabb jön el a tartós gazdasági felépülés.   

(Eredeti kurziválás. Saját fordítás, a szöveg nem feltétlenül tükrözi a véleményemet.)