"Hárún nehéz szívvel lépett be az 1 + 6 Ház hatalmas kapuján. Belépett, és elveszetten megállt a terjedelmes, visszhangos előcsarnokban; fehér köpenyes Tojásfejűek jöttek-mentek szaporán körülötte. Hárún úgy érezte, mintha mindnyájan dühvel, megvetéssel, sajnálkozva pillantanának rá. Három Tojásfejűt is meg kellett kérdeznie, merre van Rozmár irodája, s miután annyit vándorolt és tévelygett, mint nemrég, amikor Fecsegit követte a királyi palotában, nagy nehezen rátalált az ajtóra. Arany volt az ajtó, s ez állt rajta: I. M. D. ROZMÁR, AZ EGYSZERŰEN MEGMAGYARÁZHATATLAN FOLYAMATOK FŐSZÁMVEVŐJE. TESSÉK KOPOGNI ÉS VÁRNI. No, végre sor kerül a beszélgetésre, amely miatt a Kahanira jöttem, gondolta Hárún korántsem vidáman." (Salman Rushdie: Hárún és a mesék tengere) (Amikor én gyerek voltam, a mesék arról szóltak, hogy a királylány egy elzárt, magas torony legfelső szobájában senyved, és amikor jön a királyfi, a lány az ablakból leengedi neki hosszú haját, ami rabsága alatt időközben jól megnőtt, vagy a sálat, amit éjjel-nappal kötögetett. Ezzel szemben manapság abszolút nem látni királylány-menekítős meséket a Minimaxon. Hovatovább sehol egy legkisebb fiú, egy csodalámpa, egy égig-érő fa. Van viszont Sam, a tűzoltó. Igazán praktikus fantáziája lesz ezeknek a mai gyerekeknek. Ha úgy veszem, a felnőtteknek szóló akciófilmek inkább tekinthetők meséknek, mint Thomas, a gőzmozdony. Vegyük csak azt, hogy minden valamirevaló akciófilmben van egy elrabolt szépség, akinek a zárójelenetben GonoszÚr az oldalához szorítja a stukkert, miközben felszólítja FőhősUrat, hogy az tegye le a fegyvert. Mi ez, ha nem a klasszikus királylány mentés? Csak másként, mentés másként. De ez a Rushdie regény, na, ez egy igazi mese. Mese a meséről. Vízidzsinnel, királylánnyal.)