Mellár Tamás cikkéhez. A gazdasági válság demoralizálja a népet, ez afféle politológiai közhely. Az 1920-as évek német munkanélkülisége és Hitler felemelkedése példaszerű eset. De a Ku-Klux-Klan tagsága is többnyire azokban az évtizedekben növekedett számottevően az elmúlt 150 év során, amikor az amerikai gazdaság pangott (vagy válságban volt). Jólét és erkölcsösség című vaskos könyvében Benjamin Friedman épp e témában értekezik. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország történelme azt mutatja, hogy a demokratikus folyamatok szinte kizárólag gazdaságilag prosperáló időszakokban mozdultak előre, miközben a gazdaságilag stagnáló vagy hanyatló évtizedekben megrekedtek (sőt időnként visszalépés történt). Evidensnek tűnik, hogy a gazdasági stagnálás (még inkább a válság) nem tesz jót a demokratikus érzületnek. Bár az emberek közérzetét, vélekedik Friedman, egyszerre befolyásolja anyagi helyzetük abszolút és relatív változása, ám abszolút helyzetük változása a meghatározó. Ha az emberek az tapasztalják, hogy évről-évre jobban megy soruk, akkor jobban elviselik az olyan jogkiterjesztő politikát, ami a jövedelemkülönbségek növekedését, illetve az állami jövedelem-újraelosztás növekedését okozza, vagyis relatív helyzetük stagnálását vagy akár romlását. Vagyis: ha az embernek jól megy a sora, akkor kevésbé érdekli, ha másoknak is jól megy, és amikor beül az új autójába, és végig simítja kezét a bőr ülésen, akkor kisebb ingerenciát érez a buzizásra is. Olyankor „ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának”. És ha az ember azt látja, hogy a gyerekére még ennél is jobb sors vár, akkor a szomszéd is lehet marokkói. Ellenben, ha a gazdaság tartósan stagnál, és az emberek azt tapasztalják, hogy csak múlnak az évek, de mégsem jutnak egyről a kettőre, vagyis anyagi helyzetük abszolút szintje stagnál (vagy ami még rosszabb, csökken), akkor szinte elviselhetetlenné válik számukra relatív helyzetük romlásának még a gondolata is. És az emberek érzékenyebbekké válnak a jövedelemkülönbségekre, a gazdagok és sikeresek utálatosak lesznek (és zsidók), felerősödnek az idegen- és bevándorlásellenes érzelmek (az Egyesült Államok bevándorláspolitikája pl. döntően aszerint szigorodik vagy enyhül, hogy az adott évtized gazdaságilag mennyire prosperál. Ha az USA-ba jössz, nem veheted el...). A General Motors kizsákmányoló multi lesz, 1%, Occupy, Piketty. Tele nyugdíjassal a váróterem, a temetők meg üresek. És ha az emberek azt érzik, hogy gyerekeik kilátásai még olyan életet sem ígér számukra, mint amilyen a sajátjuk, akkor aztán karóba Sorossal. Ha az embernek rosszul megy a sora, akkor bizony a marokkói szomszéd menjen vissza oda, ahonnét jött, a tevebaszó narkóárus buzija. Egy szó mint száz: gazdaságilag válságos években megerősödnek a szélsőjobboldali politikai erők, erősödnek a demokráciaellenes hangok, és az antikapitalista hevület. Mindezek legjobb ellenszere pedig a gazdasági növekedés.