Vajon miért viseltet az emberek többsége ellenérzéssel a kapitalizmus iránt? – teszi fel a kérdést Ludwig von Mises. Miből ered az antikapitalista mentalitás, ami a leggazdagabb tőkés államok polgárait is nagymértékben jellemzi? Misesnek van válasza. A rangi társadalomban, így Mises, az emberek társadalmi helyzete lényegében a születésükkel eldől, társadalmi mobilitás – néhány elenyésző kivételtől eltekintve - nincs. Ebből következően senki nem érez megalázottságot a tekintetben, hogy esetleg a saját eredménytelensége miatt tartana ott, ahol. Egy rangi társadalomban az emberek szemében saját társadalmi helyzetük függetlennek mutatkozik érdemeiktől, képességeiktől, szorgalmuktól stb. Ezzel szemben, állítja Mises, egy kapitalista társadalomban mindenki saját érdemei szerint viszi valamire. Mindenki számára nyitva áll a lehetőség, hogy megcsinálja a szerencséjét. Mindazonáltal, miközben mindenki számára adva van a lehetőség, hogy a legmagasabbra jusson, csak kevesen juthatnak föl ténylegesen is a csúcsra. Mert a csúcsok már csak ilyenek, nem lehet mindenki ott. Az embereknek menthetetlenül szembesülniük kell a saját helyzetükkel: mindenki látja, hogy bizony van valaki, aki nálánál többre vitte. Az egyszerű melós látja az üzemvezetőt, az üzemvezető a cégvezetőt, a cégvezető a vezérigazgatót. Aki havi bruttó száztíz-ezret keres az azt, aki százhatvan-ezret, aki havi kétszáz-ezret az azt, aki félmilliót, aki félmilliót az azt, aki kétmilliót, az meg azt, aki a százmilliót stb. És persze mindenki többre értékeli magát, mint ami a reális teljesítménye; nincs ember, aki ne gondolná, hogy objektíve többet érdemelne. Így bizonyos tekintetben mindenki megalázottnak érezheti magát, mondhatni, időnként mindenki látni véli a felesége szemében, hogy többre is vihette volna, ha. Ergo, bizonyos fokig mindenki próbálja meggyőzni magát, hogy a helyzete nem a saját teljesítményéből fakad, és hogy nem a saját hibájából tart ott, ahol tart. Függetlenül attól, hogy ténylegesen mit tett le az asztalra, vagyis függetlenül a valós eredményétől, nincs ember, aki ne érezné: van olyan bátor, vállalkozó kedvű, okos, szorgalmas, és szép, mint azok, akik nálánál jóval többre vitték. A piac ugyanakkor nem kedvez az egyéni önáltatásnak és a hamis illúzióknak, a kapitalizmus valóban kegyetlen ott, ahol komoly szakadék van aközött, amit az egyes ember magáról képzel, a vállalkozó kedvéről, a kivételességéről, az eszéről, a képességeiről, a szorgalmáról stb. és aközött, amit a teljesítménye egy kompetitív piacon valóban ér. Egyszóval, ahol döntően a teljesítmény számít, ott elkerülhetetlenül igény támad valamilyen bűnbakra. A csalódott emberek pedig hamar felismerni vélik a bűnöst: a kapitalizmus maga a hibás, mert nem az arra érdemeseket jutalmazza, vagyis nem az erényeseket és becsületeseket, hanem a svindlereket, a kizsákmányolókat, a nyers törtetőket, és szívtelen individualistákat. A csalódott ember, vagyis az, aki nem jutott fel a csúcsra, azaz - a csúcsok sajátos természetéből adódóan – az átlagember, így aztán hamar felismerni véli: ha tévedett, akkor csakis egy dologban - túl becsületes volt, azért nem vitte sokra. És működésbe lép a ressentiment önigazoló logikája: mi, a jók túl gerincesek, nemes lelkűek, túl szolidárisak vagyunk, nem hanyagoljuk el a családunkat, mint a karrieristák stb., és közben persze megy a neheztelés mindazokkal szemben, akik megcsinálták a szerencséjüket, és akik értelemszerűen csakis rossz emberek lehetnek. És ez a neheztelés jelenik meg szublimált alakban - hol nyers, hol finoman szofisztikált - antikapitalizmusként: ez a rendszer nem a ’jó embereknek’ kedvez. Ezt az antikapitalista mentalitást pedig látszólag igazolja az a tény, hogy valóban vannak olyanok, aki csalásból, korrupcióból stb. gazdagodtak meg. Szinte minden nagyobb napvilágra kerülő korrupciós botrány antikapitalista indulatokat gerjeszt a népben. Lehet mondani: csak azoknak megy jól, akik tisztességtelenek. Így aztán, Mises szerint, egy igazságosabb világról való ábránd valójában az emberek túlzott önértékelése és a valóság közötti árok okozta ressentiment eredménye, amit ráadásul igazolni látszik az a tény, hogy vannak valódi gazemberek.  (De vajon nem fordítható-e meg a misesi okoskodás? Régi gyanúm, hogy igen. De ezt inkább máskor.)