Miután a szépirodalommal mostanság igencsak csehül állok, így fogtam magam és elolvastam Kunderának a Nemtudás című kisregényét (apám, micsoda frappáns szójáték). Nemtetszett. Megjegyzem, egykoron – kamaszként – két Kundera regényt is olvastam, A lét elviselhetetlen könnyűségét meg a Tréfát (egy cimborám ajánlotta nekem ezeket anno). Na, azok viszont tetszettek. Ellenben semmire nem emlékszem belőlük (csak arra ugye, hogy tetszettek (nota bene, lehet, hogy máma már ezek sem tetszenének)). És erre a mostani kisregényre sem fogok emlékezni úgy jó egy hónap múlva (pláne nem évek múltán). De ez nálam nem Kundera specifikus. Én ugyanis minden regényt, novellát és filmet (a szerző korára, nemére és származására való tekintet nélkül abszolúte korrekten) kb. 3-4 hét után elfelejtek. Szereplők, cselekmény – huss! (Mondjuk, egynémely filmet többször is láttam, azok jobban megvannak.) Ami azért is különös, mármint a nemtudás, mert az értekező szövegekre meg annál inkább emlékszem. Meg egyáltalán, elég jó az emlékezetem. Persze gyanítom az okot. Az értekező szövegek ui. igénylik a tartalmi rekonstrukciót, avagy az exegézist, míg a szépirodalom meg nem. Más szóval, csak hogy én is értsem, egy regény olvasása közben viszonylag ritkán kell megállnom megkérdezni magamtól, hogy >>akkor most mi a bánatos jó édesanyja van?<<. Nem így pl. Hirofumi Uzawa Neutral Inventions and the Stability of Growth Equilibrium című helyes kis tanulmánya esetén. És akkor ugye az én szeretett bölcselőimet pl. Heideggert (pfuj, náci!) ne is említsem. Azaz, ha az ember gyermeke kellően sokat vesződik egy szöveggel, akkor az megmarad (ergo, igaz a mondás: aki, mindent rögtön megért, az semmit nem tanul).