Ahogy nincs Harrod-féle gazdasági növekedési modell, épp úgy nincs Domar-féle gazdasági növekedési modell sem. A két forrásként szolgáló Domar szöveg a ’46-os Capital Expansion, Rate of Growth, and Employment, illetve az egy évvel későbbi, ámde tartalmát tekintve lényegében azonos, '47-es Expansion and Employment című tanulmányok. Csak egy pillantás a címekre: tőkefelhalmozás és foglalkoztatás. Miről van szó? Domar bírálja Keynest: az Általános elmélet a beruházást csak mint jövedelmet generáló eszközt vette tekintetbe, és figyelmen kívül hagyta annak termelőkapacitást teremtő hatását, minek következtében a foglalkoztatást a beruházás generálta nemzeti jövedelemtől tette egyoldalúan függővé. Mindazonáltal a beruházások egyszerre bővítik a termelőkapacitást (produktív kapacitást) és teremtenek pótlólagos jövedelmet. Más szóval Keynes a beruházásoknak pusztán a nemzeti jövedelem keresleti oldalára gyakorolt hatását vette figyelembe, míg a termelőeszközök bővüléséből fakadó potenciális jövedelem kínálatot negligálta. Ennek megfelelően Domar elveti azt - az általa Keynesnek tulajdonított - tézist, mely szerint a foglalkoztatás egyszerűen a kereslet generálta nemzeti jövedelem függvénye lenne, és egy új alapvetést fogalmaz meg: a foglalkoztatottság szintje egyaránt függvénye a nemzeti jövedelemnek és a gazdaságban rendelkezésre álló termelőkapacitásnak. Ezen alapvetés értelmében tehát a foglalkoztatottság egyaránt függ a beruházásnak mind a kapacitás, mind a jövedelem teremtő természetétől, amennyiben a beruházás hagyományos keynesi jövedelem generáló hatása a nemzeti jövedelem keresleti oldaltára, a kapacitásteremtő hatása viszont a nemzeti jövedelem kínálati oldalára hat. A foglalkoztatás alakulása pedig e kettős hatásnak az eredője. Mindazonáltal, így Domar, a beruházások produktív kapacitást teremtő hatása csak potenciálisan növeli a jövedelem kínálatot, mert egy termelőeszköz előállítása önmagában csak a lehetőséget teremti meg a bővülő termeléshez, ami akkor válik ténylegessé, ha a termelőeszközön aztán valóban termelésbe kezdenek. Ez viszont Domarnál a pénz jövedelmek (money income) viselkedésétől, vagyis a keynesi értelemben vett hatékony kereslettől függ. És itt jön a lényeg: Domar ’modelljében’ a beruházások egyfelől a keynesi multiplikátor folyamat által pénz jövedelmet, másfelől a létrehozott termelőeszközök által potenciális reáljövedelmet teremtenek, ami aztán oly mértékben válik ténylegessé, amennyire ezt maguk a beruházások generálta pénzjövedelmek, mint kereslet lehetővé teszi. Vagy ugyanez más megfogalmazásban, a beruházások egyfelől a jövedelem multiplikációs folyamat által hatékony keresletet, másfelől a létrejövő termelőeszközök által potenciális jövedelem kínálatot hoznak létre, amely potenciális jövedelem kínálat oly mértékben válik aztán reális jövedelemmé, azaz tényleges termeléssé és foglalkoztatássá, amennyire ezt maguk a beruházások generálta hatékony kereslet lehetővé teszi. Domarnál tehát a beruházások által létrehozott termelőeszközökkel szemben maga a beruházások által generált hatékony kereslet áll. És amennyiben a beruházások a keynesi multiplikátor hatáson keresztül nagyobb pénz jövedelmet generálnak, mint ami az általuk létrejött termelőeszközök kihasználása által kínált reáljövedelem, akkor a gazdaságban teljes kapacitás kihasználás mellett inflációs nyomás lesz. Amennyiben viszont a beruházások kevesebb pénzjövedelmet generálnak, mint az általuk létrehozott produktív kapacitás, akkor a termelőeszközök csak részben lesznek kihasználhatóak, a gazdaságban tétlen gépek, épületek stb. maradnak, ami egyúttal azt jelenti, hogy a potenciális reáljövedelem kínálat nem realizálódik teljes egészében a hatékony kereslet hiátusa miatt. Egy olyan gazdaságban azonban, ahol a beruházások eredményeként létrejövő termelőeszközök a kereslet elégtelensége miatt kihasználatlanok maradnak, ott ezek az eszközök egyúttal fölöslegessé is válnak, hiszen egy termelőeszköz léte gazdaságilag csak akkor igazolt, ha azon ténylegesen termelés folyik. Ennek fényében viszont a szóban forgó gazdaságnak már az eredetileg meglévő termelőkapacitása is túlzottnak mutatkozik, hiszen túltermelést okoz. Ez viszont a beruházásvolumen, végső soron a foglalkoztatás csökkenését vonja maga után. Domar tézise tehát a következőképpen szól: a foglalkoztatás a nemzeti jövedelem és a termelőkapacitás különbségének (vagy egymáshoz viszonyított arányának) a függvénye. Ennek megfelelően ahhoz, hogy egy gazdaságban a foglalkoztatás adott szintje és az árszínvonal fennmaradhasson, a domari logika, azaz a beruházások kettős hatásának logikája értelmében az szükséges, hogy a gazdaságban a beruházások volumene éppen akkora legyen, hogy az általuk létrehozott produktív kapacitás potenciális jövedelem kínálata egyenlő legyen a beruházások általa generált hatékony kereslettel. Ebben az esetben ugyanis a beruházások generálta kereslet nem több és nem kevesebb, hanem pontosan akkora, mint ami ahhoz szükséges, hogy az új termelőeszközöket maradéktalanul ki lehessen használni. Domar teóriája tehát nem növekedéselmélet.