Az antik görög mitológia szerint a halott emberek lelkei alászállnak a holtak birodalmába, a Hádészba, ahol isznak a Léthe folyó vizéből, és ettől aztán elfelejtik elmúlt életüket. Így amikor a lélek újjászületik egy másik emberben, az már nem emlékszik semmire. A Léthe a felejtés folyója. A görög nyelvben az >>igazság<< szót alétheianak mondják. A-létheia, vagyis a felejtés megszűnése (az a-, an- fosztóképző). Platón szerint a megismerés tulajdonképpen >>visszaemlékezés<<. A görögben: anamnészisz. An-amnészisz, vagyis az amnéziásság megszűnése. A megismerés tehát az amnéziásság megszűnése, ami egyúttal az igazság állapota. Jó, de miféle amnéziáról van szó? Hérakleitosz, az efeszoszi bölcs egy töredéke szerint az emberek alvókként beszélnek és cselekszenek. Mondhatni, az emberek nappal is olyanok, mintha álmodnának; úgy járnak-kelnek a hétköznapok során, úgy beszélnek és cselekszenek, mint a holdkórosak; vakegérként pörgetik a hétköznapok mókuskerekét; látnak, de mégsem, hallanak, de mégsem. Ahogy a holdkóros is átlépi az eléje kerülő akadályt, ámde igazából mégsem látja. Tudja is, hogy merre jár, meg nem is; tudja is, hogy mit tesz, de mégsem. És a számolatlanul pergő hétköznapoknak ez a titokzatos holdkórossága egyfajta amnézia. Mintha a mókuskerékként pergő napok során az ember valamiről elfelejtkezne, mintha feledésben lenne valami fontos felől. És ha a feledés megszűnése az >>igazság<<, akkor a mindennapok e holdkóros amnéziája maga a nem-igazság. Egyszóval, a hétköznapok monoton pergésében az ember, mint valami tetszhalott, a felejtés állapotában van, a nem-igazságban. De mit is felejt ez a felejtés? A válasz tkp. egyszerű. Aki holdkóros, vagy aki álmodik, az nincs magánál. Vagyis ez az amnézia az ember önmaga felejtése. Az ember valójában önmagáról felejtkezik el a mindennapok taposómalmában. Azaz, a mindennapok monotóniájában az ember lassanként szem elől téveszti önmagát, és ezáltal az igazság állapotából átzuhan a nem-igazság felejtő állapotába. De aki nincs magánál, az szükségképpen magán kívül van, vagyis a nem-igazságban; a nem igazi életben; az önmagán kívüli létben, ami a halál. És mint a tetszhalott holdkóros, jelen is van, meg nincs is jelen; tudja is, hogy hol jár, meg nem is; tudja is, hogy mit akar, de mégsem. Szóval, hiába is lát, mégis vak, hiába is hall, süket. Jóllehet átlépi az eléje kerülő dolgokat, de igazából mégsem fogja fel, hogy azok ott vannak. Mert a hétköznapok ilyenek. Ámde tudjuk, Platón szerint a megismerés >>visszaemlékezés<<. És mint ilyen nem valamiféle új igazság megszerzése, hanem visszatérés a nem-igazságból az igazságba, tehát anamnészisz. Más szóval, a megismerés nem valamilyen egyedi ismeret elsajátítása, hanem felébredés abból az amnéziából, ami mindaddig meggátolta, hogy meglássuk azt, ami valójában mindig is ott volt az orrunk előtt. A megismerés egyáltalán nem valami újnak az elsajátítása, hanem a szem kinyílása. A szem rányílik arra, ami előtte van. Más szóval, a megismerő nem attól más, mint a holdkóros, mintha valami mást látna, hanem attól, mert másképpen lát. Egyáltalán lát. Mert a holdkórosnak is ott van az egész csodálatos nagyvilág az orra előtt, csak éppenséggel nem veszi észre. Mert megy csak, mint a vakegér. Azaz, a megismerés eredendően nem valaminek a tudása, hanem az álom kidörzsölése a szemből; és éppen így az igazság sem valaminek a tudása, hanem maga az az éberség, mint állapot, ami eredendően lehetővé teszi, hogy a világot önmagában megpillantsuk, és ne csak vakon botorkáljunk benne, mint holmi holdkóros. Az ismeretekhez vezető első lépés tehát alapvetően egy egzisztenciális fordulat. Az embernek mindenek előtt ki kell lépnie a hétköznapok önmagát felejtő tetszhalott nem-igazságából, és nem-igaz életéből ahhoz, hogy egyáltalán megnyíljon a szeme a tulajdonképpeni látásra, tehát arra a látásra, ami a világot önmagában is képes észrevenni, és nem csak úgy, mint a mindennapi élet semmit sem látó, mert semmit észre nem vevő látása. A holdkóros valójában azért van a világon kívül, mert önmagán kívül van, ergo az embernek először vissza kell térnie önmagához, hogy egyáltalán értőn a világ felé fordulhasson. Ezért lehet a >>megismerés<< és az >>igazság<< lényegében egy egzisztenciális fenomén, i. e. anamnészisz. Mert az anamnészisz, tehát a felejtésből való visszatérés minden értő megismerés alapvető feltétele. És Platón híres Barlang-hasonlata valójában ennek az eredendő egzisztenciális átfordulásnak a leírása.