Az élethez pénz kell. Következésképp, akinek nincs pénze, az nem is él igazán. Ámde az ember életre van ítélve, ha van pénze, ha nincs. Így aztán rögvest föl is merül a kérdés: hogyan éljen az ember, ha nincs pénze élni? E kérdést boncolgatja Márai Sándor 1933-as A szegények iskolája című kötete, ami egy 160 oldalas keserédes nagyesszé. A mű stílusa szatirikus, ironikus és sziporkázóan humoros. Talán nem követek el túlzott indiszkréciót önmagammal szemben, ha elárulom, hogy olvasás közben több ízben hangos nevetésen kaptam magam. De csak azért, hogy a következő pillanatban kicsit meg is keseredjék a számban. A szatirikus stílus - és ebben legfőbb erénye - lehetőséget teremt nyíltan szólni mindarról, amit bár mindenki tud, de amiről mégis többnyire szemérmesen hallgatni szokás. Márai sem röstelli leírni, hogy a boldogsághoz pénz kell, és így a szegények boldogtalanságra vannak ítélve. Pénz kell a kalandhoz, szerelemhez, szórakozáshoz, utazáshoz, művelődéshez, szépérzékhez, pihenéshez stb., és akinek nincs pénze, az csak legfeljebb imitálhatja mindezeket, vagyis az életet. Kár is ezt szépíteni. Egy csóró férfinak az a sorsa, hogy számolgassa, mibe kerül a randevú. Hazugság lenne tagadni. De Márai kötete hemzseg az olyasfajta szarkasztikus megállapításoktól is, hogy a szegények valójában nagyobb ínyencek, mint a gazdagok, mert míg a szegények az összes pénzüket ételre költik, addig a gazdagok a pénzüknek csak egy részét, vagy hogy a szegények igazi társasági lények, néha hatan is képesek aludni egy szobában. Mindazonáltal Márai legtöbbször hajlamos az abszurdig fokozni az iróniát, minek következtében humora kevésbé halálos. Amikor pl. arról ír, hogy a szegénység az ember természetes létállapota, már-már ontológia szubsztanciája, amit az is megerősít, hogy az állatok is szegények. (A növényekről már nem is szólva.) Vagy hogy a szegények fölöttébb lusták, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy már az ókori fáraóknak is korbáccsal kellett verni a szegényeket, hogy végre dolgozzanak. Megint máskor a humor már-már egészen ártatlan: a nők imádnak vásárolni, ami túltermelési válságok idején kifejezetten hasznos. De a kötetből megtudhatjuk azt is, hogy a franciák főként bort isznak, és ennek köszönhetjük, hogy megajándékozták a világot az emberi jogokkal, hiszen elképzelhetetlen, hogy egy olyan nép, amelyik évszázadokon át csak tejet vagy narancslevet iszik, hasonló teljesítményre legyen képes, mint a francia forradalom. De vissza az eredeti kérdéshez! Hogyan élje túl az ember azt, hogy nincs pénze élni? Hogyan lehet elviselni az élet nélküli életet? A szegény szerezzen be cselédcsengőt, javasolja Márai, és csak akkor csengessen vele, amikor azt kívánja jelezni a cselédnek, hogy most inkább ne jöjjön be, mert épp nem alkalmas. Illetve fohászkodjék sűrűn istenhez. A szegényt többnyire úgyis csak az isten hallgatja végig. Ráadásul még le is tegezheti. Mást úgysem. Egyszóval, a pénztelenséget leginkább gáláns távolságtartással, jókedélyű humorral, iróniával, szarkazmussal vagy épp cinizmussal lehet csak elviselni. Mikor mennyire fáj.