Ezt a címet viseli Gazdag László könyve. A szerző szerint a magyar gazdaság immáron három évtizede folyamatosan az egyensúlytalanság állapotában van, melynek oka kizárólag az elavult makroszerkezet, vagyis a magyar gazdaság túlzottan magas energia-, nyersanyag- és alkatrészigénye. Idehaza ui. elmaradt az - a ’73-as olajválságtól kezdődő - modernizációs átalakulás (korszakváltás), melynek során a fejlett nyugati államok jelentős mértékben leépítették az olcsó nyersanyagon és energián alapuló hagyományos ágazataikat, és amely átalakulás aztán helyet teremtett korszerű, fehérköpenyes, brain-igényes ágazatok létrejöttének. E modernizációs átalakulás elmaradása következtében a hazai ipar évtizedek óta alacsony hozzáadott értékű munkával kapcsolódik be a nemzetközi munkamegosztásba: amolyan olcsó periféria, félgyarmati bedolgozóipar vagyunk. A strukturális egyensúlytalanság, így Gazdag, mindazonáltal fenntartható. Ennek legfőbb eszköze pedig a forintleértékelés, ami lényegében inflációgerjesztés. A forintleértékelésből származó inflációs haszon mindazonáltal csak konzerválja a régi, elavult, rossz hatékonyságú ágazatokat, pusztán felpuhítja a hatékonysági korlátokat. Azaz nem megy végbe modernizáció, a hazai gazdaság erőforrásai beragadnak egy rossz struktúrába. Emellett a régi, rossz hatékonyságú ágazatokat az inflációs profiton túl a direkt állami támogatások is konzerválják, hozzátéve, hogy a politikai elit személyesen is érdekelt a régi, elavult ágazatokban. További gátat jelent a modernizációs folyamatban a termelő tulajdon erős koncentrációja; a hazai cégek sorsáról ui. nem intézményi befektetők, nem sok kisrészvényes dönt, hanem a vállalataikhoz foggal-körömmel ragaszkodó érdekkijáró tulajdonos nagytőkések. A forintleértékelés, az infláció növekedése ugyanakkor növeli a jegybanki alapkamatot, a jegybanki alapkamat növekedése viszont növeli az államkötvények kamatát. Azaz a kamatszolgálat növekszik, a költségvetési hiány megugrik. A költségvetési hiány lefaragására viszont a kormányok időről-időre fiskális megszorító-csomagokat vezetnek be, ami jellemzően a jóléti kiadások csökkentését jelenti. Azaz, a strukturális egyensúlytalanságot a fogyasztás eseti visszafogásával kell mindújra kompenzálni. Gazdag szerint ennek a folyamatnak a tipikus esete a Bokros-csomag, vagy éppen a 2003. június 10-i forintleértékelés, ami végül aztán a Gyurcsány-csomaghoz vezetett. Ennek okán Gazdag elveti azon közkeletű vélekedést, mely szerint a fiskális nadrágszíj-összehúzásokra a túlzott állami jövedelemkiáramlás miatt lenne szükség. A költségvetési hiány növekedését valójában a kamatszolgálat növekedése okozza, amit viszont – az imént mondottak szerint - a forintleértékelés miatti infláció okoz, pontosabban az abból fakadó növekvő hitelkamat. A magyar gazdaság versenyhátrányát tehát, állítja Gazdag, nem a magas bérszínvonal okozza, hanem a versenyképtelen termékek. Nem vagyunk >>tücsöknemzet<<, a magyar bérek valójában elmaradnak a GDP-től, azaz szó sincs valamiféle lakossági >>túlfogyasztásról<<. Miként nincs bérinfláció sem. Mind az első Orbán-kormány jelentős minimálbér emelését, mind a Medgyessy-kormány jelentős közalkalmazotti béremelését követően csökkent az inflációs ráta. A magasabb bérszínvonal tkp. csak jót tenne a gazdaságnak, véli szerzőnk, amennyiben az a hatékonyság javításának, a modernizációnak, a magasabb hozzáadott értékű termelésnek a kényszerét vonná maga után. A magasabb bér egyúttal a humán erőforrásba való befektetés, ami hosszú távon a termelékenység növekedésének legfontosabb meghatározója. Gazdag cáfolja, hogy a magasabb bérszínvonal rontaná a külkereskedelmi mérleget. Az import ui. döntően nem a lakossági fogyasztásból származik, hanem az ipari termelésből, vagyis abból a tényből, hogy a magyar gazdaság a valutaárfolyamokra érzéketlen, merev technológiai importfüggésű >>bedolgozó ipar<<. A fentiek fényében a megoldási javaslat Gazdag szerint tehát a következő. I. A pénzstabilitás megteremtése, ami a hatékonysági korlát megkeményedését jelentené a vállalkozások számára: megszűnne az elavult ágazatok inflációs nyeresége, megindulhatna a schumpeteri >>teremtő pusztítás<<, azaz megindulhatna a modernizációs folyamat, az elavult makroszerkezet tisztulása, a gazdaság erőforrásainak az alacsony hatékonyságú ágazatokból a hatékonyabb, korszerű, a világpiacon versenyképes, magas hozzáadott értékű ágazatokba áramlása. Amíg ui. a fiskális restrikció az elosztásra hat, és csak elodázza a valódi átalakulást, addig a pénzstabilitás a termelés szerkezetére, az egyensúlytalanság valódi okára gyakorol hatást. Az infláció letörése - nem mellesleg - csökkentené az állam kamatterheit, ami hatalmas költségvetési pénzeket szabadítana fel egyéb célokra. II. A rossz hatékonyságú cégek direkt állami támogatásának megszűntetése, illetve aktív kormányzati politika a gazdaság modernizációjának felgyorsítására. III. A bérszínvonal fokozatos felzárkóztatása, ami a kínálat felől hatékonysági kényszert jelentene a vállalatok számára, a kereslet felől viszont növekvő piacot. 2007-ben itthon az egy főre eső GDP az EU átlagának a 62% volt, míg a reálbér csak 42%. Gazdag szerint a politikának le kell szoknia arról, hogy Magyarországnak az olcsó forinttal, adókedvezményekkel és olcsó munkaerővel kell versenyeznie. Ez a politika ui. csak konzerválja az ország perifériás helyzetét, elodázza a modernizációt, és állandó egyensúlytalanságban tartja a gazdaságot. (Lényegében ugyanezeket a gondolatokat fogalmazza meg a szerző, csak rövidebben, a Bokros-csomag mítosza és a valóság című könyvében.)