Keynes. A Keynes által leginkább hangsúlyozott gondolat, hogy kizárólag a tőkések határozzák meg a társadalmi termelés volumenét, illetve ezáltal a nemzetgazdaságban a jövedelemszintet. Mert kizárólag a tőkések indítják be és tartják fenn, illetve bővítik a termelést. Azaz kizárólag a tőkések döntenek a felől, hogy van-e termelés vagy nincs, illetve a felől, hogy mekkora annak volumene, és hogy ezáltal mennyi a foglalkoztatott. Minden egyéb híresztelés, tévedés. Keynesnél nem a lakosság fogyasztási vagy megtakarítási döntése határozza meg a termelés volumenét, hanem a vállalkozók termelési (keynesileg szólva, beruházási) szándéka (animal spiritje). A fogyasztás és megtakarítás nagysága fakad a vállalkozók beruházási szándéka által meghatározott termelési volumentől, és nem fordítva. Joan Robinson (1937) így magyarázza Keynest, idézem: "A megtakarítás a jövedelemtől függ, a jövedelem pedig a beruházási javak termelésének ütemétől. Mindenki szabadon annyit takaríthat meg amennyit akar, hogy azonban mennyit akar megtakarítani, az jövedelmétől is függ, jövedelmét viszont a vállalkozóknak azok az elhatározásai befolyásolják, hogy mennyit érdemes beruházniuk. Így tehát mindenki azt tesz, amit akar, azonban, hogy mit akar, azt a vállalkozók határozzák meg számára." Ha a vállalkozók szűkítik (mert ez a szándékuk) a termelés volumenét, és ezért munkásokat bocsátanak el, akkor ezeknek az elbocsátott embereknek nem lesz jövedelme, így nem lesz miből fogyasztaniuk (keresletet támasztaniuk). És nem lesz miből megtakarítaniuk sem. Ellenben ha a vállalkozók növelik (mert ez a szándékuk) a termelés volumenét, és ezért pótlólagos munkásokat alkalmaznak, akkor ezeknek a munkásoknak lesz jövedelme, így lesz is miből fogyasztaniuk (keresletet támasztaniuk) és megtakarítaniuk. Ugyanez vonatkozik a bérek emelésére vagy csökkentésére. Érdemes nyomatékosítani: Keynesnél nem a lakosság fogyasztása és megtakarítása (kereslete) teszi a vállalkozók termelését (termelési szándékát), hanem a vállalkozók termelése (termelési szándéka) a lakosság fogyasztását és megtakarítását. Ebben áll elméletének lényege: a beruházások hozzák létre a megtakarításokat, és nem a megtakarítások a beruházásokat.

Kalecki. A munkásosztály a maga fogyasztásával mindenkor csak akkora bevételt jelent a tőkésosztálynak, mint amelyet az előzetesen a munkásosztálynak bérként kiadott. Ergo a munkásosztály fogyasztása nem képes nagyobb termelési volumenre ösztönözni a tőkéseket. A munkásosztály kizárólag csökkenteni tudja a termelés volumenét, amennyiben megtakarít, azaz a fogyasztásával nem téríti meg a tőkésosztálynak az előzőleg kiadott bértömeget. Más a helyzet azonban magával a tőkésosztállyal. A tőkésosztály ui. elvben nem tud annyi (olyan sok) munkást foglalkoztatni, illetve ezáltal annyit bérre kiadni, hogy azt vissza ne kapja a munkások fogyasztása révén egészen az utolsó fillérig, amelyből aztán újra előlegezheti ezeket a béreket. Mindazonáltal nem csak a bérek térülnek meg ily módon maradéktalanul a tőkéseknek a munkások fogyasztása által, hanem a beruházásaik is, illetve saját személyes fogyasztásuk is, hiszen nem csak a munkásosztály vásárol a tőkésosztálytól, hanem a tőkésosztály is magától a tőkésosztálytól veszi a beruházási és fogyasztási javakat. Egyszóval, a tőkésosztály kiadásai az utolsó fillérig megtérülnek a tőkésosztálynak, mint osztálynak, hiszen osztályként való kiadásaik végső soron saját osztályként való bevételeik. Nem tudnak annyit elkölteni, hogy azt meg ne keressék. Sajátos asszimetriával álluk tehát szemben, amit Nicholas Kaldor (1956) frappánsan ekképp fogalmaz meg: "A munkások azt költik el, amit megkerestek, a tőkések azt keresik meg, amit elköltenek". A tőkések a termelés volumenének megválasztásával tehát nem csak arról döntenek, hogy a munkások mennyit keresnek, hanem arról is, hogy maguk mennyit. Azaz, a munkások részéről a tőkéseken áll a keresetük, a tőkések részéről önmagukon (az animal spiritjükön). És amint igény támad a tőkésosztály részéről, hogy beruházzon, vagyis növelje a termelés volumenét, úgy tőkésosztályként meg is fogja keresi azt, amit elköltött. A tőkésosztálynak, mint osztálynak ui. a nagyobb volumenű termelés éppen úgy megtérül, mint a kisebb: ha több munkást foglalkoztatnak, akkor pro tanto nagyobb bértömeg térül meg a munkások nagyobb fogyasztásából, ha növelik a beruházásokat, akkor pro tanto nagyobb lesz a saját maguknak, mint tőkésosztálynak >>megtérített<< bruttó profitjuk. A tőkések tehát úgy vannak a termeléssel: ha nagyobb lábon élsz, nagyobb csizmát kapsz. Elég akarniuk. A munkások viszont csak akkora csizmát hordanak, amekkorát kapnak.

Keynes és Kalecki. A munkások a jövedelmükkel keresletet csinálnak, a tőkések a keresletükkel jövedelmet; a munkások és a maguk jövedelmét. Ám a tőkések kereslete lényegében beruházási kedv, azaz a termelés volumenének megválasztása. Keynesnél és Kaleckinél nem a munkások fogyasztási kereslete növeli a jövedelemszintet, hanem a vállalkozók beruházási kereslete. A fogyasztási kereslet kizárólag csökkenteni tudja a jövedelemszintet, amennyiben az csökken, illetve a fogyasztás növekedése csak annyiban képes növelni a gazdaságban a jövedelemszintet, amennyiben egy rövid visszaesési periódus után helyreáll az eredeti fogyasztási hajlam. Vagyis egy kapacitás-kihasználatlan és alulfoglalkoztatott gazdaság úgy és annyiban >>keresletkorlátos<< általában, amennyiben a tőkéseknek módjukban állna növelni a termelést, ha volna hozzá vállalkozó kedvük. A tőkéseknek ui. módjában áll, legalábbis elvben, akár a >>teljes foglalkoztatásig<< fokozni a termelést, de csakis a tőkéseknek, mert - ismételve az előbb mondottakat - kizárólag a tőkések döntenek a termelés volumene felett. A tőkések pótlólagos beruházási kereslete ugyanakkor nem jövedelemmel, hanem pótlólagosan teremtett vásárlóerővel történik. És amint a pótlólagos vásárlóerő termelő tőkévé váltózik át (mert van szabad termelőkapacitás), tehát létrejön a termelés tényleges bővülése, a foglalkoztatás tényleges növekedése, és ennek következtében eladható új áruk, akkor a pótlólagos fizetőeszközzel támasztott pótlólagos beruházási kereslet valóságos jövedelemmé változik át, és így is térül meg a tőkésosztálynak. E folyamat lényegét Kalecki így ragadja meg: "a profitot beruházzák, még mielőtt létrejön". Makroszinten tehát a termelés bővítése nem egyéb, mint tőkés döntés. Minden pótlólagos beruházás, mint pótlólagos bruttó profit térül meg a tőkésosztálynak: ha a tőkések "a profitot beruházzák, még mielőtt létrejön", akkor e szándékolt beruházás és profit valóságos beruházás és profit lesz, a pótlólagosan foglalkoztatott emberek bére pedig valóságos jövedelem. Mindez az >>özvegyasszony korsójának<< (widow's cruse) logikája.