I.

Heidegger szerint az ember léte lehetőség, és az életben éppen erre a lehetőségre megy ki a játék. A tét nagy, mert az embernek csak egyetlen élete van: amit elnyer, azt örökre elnyeri, amit elveszít, azt örökre elveszíti. Avagy az ember vagy megragadja az élet lehetőségeit, vagy elmegy mellettük.

II.

Az ember élete lehetőség. Minden embernek a saját lehetősége. Az én életemben nem valaki más léte a tét, hanem a saját létem. Nem valaki más lehetőségeit ragadom meg, vagy épp szalasztom el, hanem a saját lehetőségeimet. Mindenki a magáét.

III.

A hétköznapok elaltatják az ember lelkét. A monoton mindennapok szorgos tevés-vevésében, a tolakodó világ szemkápráztató forgatagában és zajos fecsegésében az ember eltűnik önmaga elől - önmaga vakfoltjában áll. Az élet pedig szépen megy el mellette, az egyetlen élet. Mintha nem is lenne igazán tét, úgy fogynak a napok. Egyre csak hullanak a naptárból a lapok, és az egyik nap épp csak azt hozza, amit a másik. Az ember közben észre sem veszi, hogy átalussza az életét. Éppen, mert aluszik. Mert az elringató hétköznapok szorgoskodó zajlásában valójában föl sem tűnik neki, hogy elaludt. Létének holdkórosa, aki csak belepottyan élete lehetőségeibe. Abba, amit a világ éppen fölkínál, ami jön. Az ember így veszti el a maga tulajdonképpeni lehetőségeit, a tulajdonképpeni önmagát: nem választja az életét, hanem sodródik; nem önmaga. A mindennapokban sodródó ember életének nincs hőse, eltűnt, belesüppedt a világba. Épp csak van valaki, aki rendre bemegy a gyárba, az irodába, valaki, aki betér a közértbe, a hivatalba, a gyerekért az óvodába, feladja a csekket, papírt tesz a nyomtatóba, lemossa a kocsit, felteszi főni a levest. Valaki, akiről nem tudni kicsoda. Valaki, aki bárki. Az elmúlóban időzik.

IV.

Hangtalan hívja az embert a szív, némán. Hívása csöndes órán jön. A szív a szorongással hív. Szorongással szólítja a embert a szív önmagához. Vissza a mindennapok holdkórosságából, vissza önmaga vakfoltjából, az eltűnésből. A szív úgy szólítja az embert, hogy visszahívja önmaga elé. Hangtalan, szorongással teli szembesítés ez a hívás. Figyelmeztetés: >>Elaludtál komám, ébredj, az nem te vagy, aki vagy! Észre sem vetted, csak eltűntél. De az idő közben múlik, és az életed elmegy!<< Heidegger ezt a hívást nevezi lelkiismeretnek. Ez a lelkiismeret az ember önmagával szembeni lelkiismerete.

V.

Azt, hogy kicsoda az ember, a szíve súgja neki. Mindenkinek a saját szíve. Az embernek nem kell kérdeznie magát, hogy a lelkiismerete mire szólítja, mert nagyon is tudja azt. A szíve nem tud hazudni az embernek, és az ember nem hazudhat a szívének. A szív mindig tudja az igazat, mert az igaz maga az, amit a szív tud, és amit a csöndes órán hangtalanul súg. Ez a hangtalan súgás az, ami szorongón visszahívja az embert önmagához a hétköznapok felejtéséből, a nem önmaga létből.

VI.

A szív ismeri az ember minden vágyát, és számon tartja minden adósságát, amivel neki tartozik, vagyis azt az adósságot, amivel az ember önmagának tartozik. A lelkiismeret hangtalan hívása a szorongásban önmagára szólítja fel az embert, felfedve azt, hogy hányadán is áll saját magával, a legsajátabb lehetőségeivel, a legsajátabb életével és a múló idővel.

VII.

A lelkiismeret hívása visszahívja az embert a hétköznapok tevés-vevéséből, a világ ricsajából, a felejtéséből. Ez a hívás szembesítés, ami a szorongásban újra felfedi az embernek, hogy léte lehetőség, és hogy az életében erre a lehetőségre megy ki a játék. A szorongásban az ember újra érzi a tétet, és hogy van mit elnyernie vagy elveszítenie.

VIII.

Az ember alapvetően két dolgot tehet: vagy hallgat arra, amit a szíve súg, vagy próbál úgy tenni, mintha nem hallaná. Az embernek sokszor könnyebb úgy tennie, mintha nem hallaná meg önmagát; lerázhatja magáról a szorongást, elhessegetheti magától lelkiismerete hívását, rendre visszamenekülhet a hétköznapok önmagát felejtő holdkórosságába, mindújra visszasüppedhet a hétköznapok monotóniájába, a világ ismerős fecsegésébe és káprázatába. De ha az ember folyvást így tesz, akkor elveszíti a maga legsajátabb életét. És az idő lejár, a lehetőség elmegy. Az ember pedig végül visszatekint és látja: nem az lett, ami lenni akart. Nem ott élt, ahol mindig is szeretett volna, és nem úgy. Nem azzal a nővel vagy férfival, nem azt a hivatást űzve, és így tovább. Elvesztegette a létet, elvesztegette a lehetőségét, hogy önmaga legyen. Mert gyáva volt szívből élni, és mert a kezeivel betapasztotta a fülét, amikor a csend óráiban a szíve szólította, vagy mert éppenséggel teljesen belesüketült a világ lármájába. Könnyebb volt a hétköznapok sodrásával vitetnie magát, könnyebb volt az éppen szembe jövő lehetőségeket választania, és a világ elvárásaihoz igazodnia.

 IX.

A hétköznapok felejtésében élő ember a múltban időzik, amennyiben egyáltalán nem eszmél rá a jövőre. Amikor a szorongató lelkiismeret kipenderíti az embert a világból, és számonkérőn odaállítja önmaga elé, valójában a jelenbe hívja vissza. A saját jelenébe. Egy olyan jelenlétbe, ami megnyitja az ember számára a jövőt. A szorongásban az ember újra érzi a tétet, és hogy van mit elnyernie vagy elveszítenie, ami a saját tulajdonképpeni életének lehetősége. Mert a jövő az a lehetőség, amire az ember, mint eljövőre vár, mint önmaga valódi életére.

X.

Aki vár, az éber. Aki éber, az nem aluszik el. Az, aki arra az eljövendő emberre vár, amivé maga lenni akar, vagyis az, aki önmagára vár, a maga tulajdonképpeni létére, annak lelkét ez a várás ébren tartja, és nem engedi, hogy a hétköznapok elaltassák, és hogy a körülmények meg a világ zajos fecsegése, mint holmi holdkórost céltalanul terelgesse. Az ember, aki a maga eljövendő, tulajdonképpeni létlehetőségeiből érti meg önmagát, az tudja, hogy van tét, és nem engedi, hogy elmenjen mellette az élet, és a lapok csak úgy számolatlanul hulljanak a naptárból. Nem pusztán belezuhan az eléje kerülő lehetőségekbe, hanem a saját lehetőségeit keresi. Az eljövőben időzik.

XI.

Az idő úgy zajlik, ahogy az ember időzik. Az ember léte úgy zajlik, ahogy az ideje. Erről szól Martin Heidegger Lét és idő című műve.

(Vajon elolvasnánk-e azt a könyvet, amit a saját életünkről írtak? Mert életünk regénye minden nappal íródik. Ma is íródott egy lap. Ám a hétköznapok felejtésében élve valójában nem is tudjuk, hogy íródik ez a könyv, és hogy ennek a könyvnek mi magunk vagyunk a hőse.)