Ezt a címet viseli Robert B. Reich könyve. Művében Reich az 1945-től 1975-ig tartó ún. gazdasági aranykort veti össze az azóta eltelt időszakkal, amit szuperkapitalizmusnak keresztel el. Figyelme elsősorban az USA-ra irányul. A II. világháborút követő három évtizedet Reich a Galbraith-féle új ipari államként írja le: a termelést a legtöbb ágazatban két-három nagyvállalat uralja (három autógyártó, három légitársaság, három televíziós hálózat stb.), az oligopol vállalatok olcsó tömegtermelést végeznek, a big business szoros szimbiózisban működik az állammal, a munkavállalói szakszervezetek pedig erősek, és jelentős politikai befolyással bírnak. A nagyvállalatok, az állam és a szakszervezetek együtt tkp. egyfajta kvázi tervgazdaságot képeznek. Az olyan ágazati nagyvállalatok, mint pl. a General Motors, General Electric, DuPont, CBS vagy az AT&T amolyan minisztériumi ágazati alosztályként működnek, ahol a cégvezetők is inkább hivatalnokok (>>vállalati államférfiak<<), akiknek sokkal inkább a vállalati, munkavállalói és az állami érdekek egyeztetése a feladata, mintsem a business. Mert ez a fajta technokratikus-bürokratikus oligopol-rendszer sokkal inkább az érdekek egyeztetéséről szól, avagy a tömegtermelésből származó vállalati hasznok széleskörű terítéséből, mintsem a piacról, a versenyről, és az innovációról. A vállalatvezetők jól aludhatnak, mert piaci helyzetüket és profitjukat igazán nem veszélyeztet semmi, másfelől a munkavállalók munkahelyei is stabilak, illetve az olyan cégeknél, mint pl. a Chrysler vagy a General Mills egy egyszerű kétkezi állás is biztos belépő a középosztályi jólétbe. Reich ezt a korszakot >>nem egészen aranykornak<< nevezi, ahol a rendszer egyetlen szépséghibáját a színesbőrű lakosság diszkriminácója jelenti (erre utal a >>nem egészen<< kitétel). És hogy mi vet véget ennek a korszaknak? Reich szerint nem az ún. neoliberális gazdaságfilozófia előretörése, nem a szakszervezetek súlyának hirtelen csökkenése, vagy a piaci dereguláció, de még csak nem is az ipari termelés kiszervezése Ázsiába, vagy az ún. globalizáció (jelentsen az egyébként bármit is). Mindezek legfeljebb következmények. Ha Galbraithnál a >>technika imperatívuszai<< vezetnek az új ipari államhoz, akkor Reichnél a technikai fejlődés vezet ennek az aranykori ipari államnak a felbomlásához, illetve vezet át a szuperkapitalizmusba. Régi igazság, hogy technikai fejlődés, innováció ott van, ahol verseny van. A merev oligopol-rendszerben ugyanakkor egyetlen területen van csak igazán verseny: a fegyverkezésben. Ne feledjük ui., hogy az ún. gazdasági aranykor a hidegháború korszaka! Reich szerint az aranykor felbomlását valójában a hadiipari kutatásokból származó új technológiák és technikai eszközök indítják el: a Pentagon és a NASA, akarva-akaratlan, egy új korszak eljövetelén munkálkodik. A távközlési műholdak, a műanyagok, az optikai kábelek, a különféle elektronikai mütyürök, az ARPANET, a konténeres szállítás stb., stb. mind-mind olyan állami pénzen hadászati célokra kifejlesztett eszközök, amelyek fokozatosan átszivárognak a szinte korlátlan felhasználási területet biztosító polgári alkalmazásokba, és ez aztán teljesen felborítja a termelés addigi menetét. A konténeres áruszállítás szabványosítása például, amit eredetileg a Vietnamban harcoló amerikai hadállások olcsó és gyors utánpótlására fejlesztenek ki, hamarosan az olcsó Japán termékek importjának is primus motorja lesz. Nem az IMF vagy a Bilderberg-csoport ármánykodása, hanem az olcsó konténeres szállítás lesz valójában a termelés kiszervezésének is az alapja, illetve annak, hogy az amerikai cégek beszállítói hálózata globálissá válik. Többé nem csak az oligopol tömegtermelés lesz jóáras. Új technológiákat alkalmazó kis cégek jelennek meg a piacon konkurenciát támasztva ezzel az ipari állam elkényelmesedett, lassan reagáló mamutvállalataival szemben. A technokratikus oligopol-rendszerben újra megjelenik a verseny. Az MCI Communications előáll egy új mikrohullámú hálózattal, ami olcsó, és az AT&T vevőinek egy része máris integet a kezével, hogy adieu. Mert a vevők, szintén régi igazság, oda mennek, ahol olcsóbb. És Reich éppen ebben látja az új korszak, az általa szuperkapitalizmusnak hívott elmúlt húsz-harminc év legfőbb nóvumát: a II. világháborút követő három évtizednyi bürokratikus-korporatív gazdaságszervezés után, ami a termelők érdekeit tartotta proritásnak, újra megjelenik a heves piaci verseny, ami viszont a fogyasztókat és a befektetőket tekinti prioritásnak, miközben ez a verseny, köszönhetően az olcsó új szállítási és hírközlési technológiáknak, egyre globálisabb lesz. Az emberek mint fogyasztók és beruházok folyamatosan nyernek és nyernek, mert újabb és újabb áruk jelennek meg, amelyeket egyre olcsóbban és olcsóbban vehetnek meg (Szőke kapitány mindent jóárasít, nem csak a tányéros tévét). A szuperkapitalizmus korában az emberek a számítógépük előtt ülve egyetlen kattintással jószerével azt vesznek, amit akarnak, akármilyen színben, szagban és árfekvésben, miközben egy másik kattintással olyan értékpapír-portfolióba teszik át a megtakarításainkat, amilyenbe a kockázatvállalási kedvük, vagy épp a hóbortjuk kívánja. Reich szerint tévedés a globalizáció kapcsán a nagyvállalatok mérhetetlen hatalmáról beszélni: valójában a bürokratikus-korporatív ipari állam alapult a nagyvállalatok teljhatalmán, és soha nem volt még a vevő akkora úr, mint épp a szuperkapitalizmusban. A cégek hatalma, szemben az ún. aranykori gazdasággal, ma valóban a vevőktől származik. Szokás pl. a Wal-Martot (Tescot) szidni. Ámde Reich hangsúlyozza: egyedül a sok millió olcsón bevásárolni akaró vevő jelenti a Wal-Mart kezében azt az adut, amivel aztán minden beszállítót, szakszervezetet és fogyasztóvédelmi hatóságot üt. És amikor az emberek bemennek hétvégén a Wal-Martba, hogy ott olcsón bevásároljanak, akkor annak a Wal-Mart alkalmazottaknak fizetett alacsony bérek, és a Wal-Mart beszállítóknak fizetett alacsony árak vannak a másik végén. És ugyanígy, az amerikai vállalatok nem azért szervezik ki Indiába a termelést, mert szeretik Indiát, hanem mert akkor olcsóbban tudják eladni a portékáikat. Az emberek pedig alig várják, hogy olcsóbban vásárolhassanak. És ennek van valóban egy másik vége: nincsenek többé nyugdíjas állások és garantált hozamok. A szuperkapitalizmus nem a mamutcégeket (és így közvetve az alkalmazottakat is) védő félpiaci-félfeudális ipari állam, hanem a fogyasztók demokráciája. Ludwig von Misest idézve: "A piacgazdaság (a valódi - én) a vevők demokráciája, ahol minden egyes elköltött penny egy-egy leadott szavazatot jelent, és a nép mint valami nagy törvényszék mindenkinek kiutalja azt az összeget, amit neki a terméke vagy munkája után jár. Ebben a folyamatban minden résztvevő egyfelől vevő, vagyis a jövedelmeket kiutaló törvényszéki tag, másfelől kenyérkereső, vagyis egyike azoknak, akinek e törvényszék a jövedelmét kiutalja." Ez a vevői demokrácia ugyanakkor valóban nem életbiztosítás, amennyiben bárkit bármikor semmi perc alatt leszavaz, és akinek így nem lesz jövedelem kiutalva. És akkor demokrácia. Reich szerint a szuperkapitalizmus legnagyobb rákfenéje, hogy a politikát megszállja a business. Ám ez a megszállás már egészen más természetű, mint az, amikor az aranykorban a big business és az állam eleve közösen kormányoz. Szemben a közkeletű vélekedéssel, az elmúlt harminc évben egyáltalán nem történt dereguláció, sőt inkább nőtt a szabályozás. És ez épp a szuperkapitalizmusban érvényesülő kiélezett verseny miatt történt így. A vevőkért és a befektetőkért folyó ádáz harcban ugyanis minden vállalkozás a szabályozás befolyásolásával próbál magának versenyelőnyt kiharcolni, ami azzal jár, hogy a vállalati lobbycsoportok pénze mára sokkal többet nyom a politikai latba, mint a választási ígéretek és politikai meggyőződések. Persze Reich teljesen helyénvalónak tekinti, hogy a vállalkozások a fogyasztókért és a befektetőkért versenyeznek, és így nincsenek tekintettel a közérdekre. A vállalkozások ui. az olcsó és jó árukkal szolgálják a közt, és teljes ostobaság valamiféle >>vállalati társadalmi felelősséget<< várni a cégektől (ami oly nagy divat). Ez pusztán képmutatásra kárhoztatja a vállalkozásokat, és semmilyen valóságos közérdeket nem szolgál, inkább csak eltereli a figyelmet a politika feladatairól. Reich szerint ui. épp az a baj, hogy miközben az emberek, mint fogyasztók nyernek a versennyel, a globalizációval stb., addig állampolgárként egyre kevéssé tudnak csak érvényt szerezni nem-fogyasztói érdekeiknek, vagy éppenséggel az olyan érdekeiknek és igényeiknek, amelyek közvetve vagy közvetlenül, részben vagy egészben szembe mennek saját fogyasztói elvárásaikkal. Mert az emberek fogyasztóként csak az árát nézik pl. a tonhal konzervnek, és olyankor nem gondolnak arra, hogy az olcsó konzerv hány delfin életébe kerül; az emberek szeretnék, ha pl. a befektetési jegyeik árfolyama emelkedne, de azt nem szeretnék, ha a jövőbeni piaci előnyök érdekében a Google együttműködne a Kínai kormánnyal a kínai >>másként gondolkodók<< kézrekerítésében; az emberek szeretnének pl. olcsón bevásárolni a Wal-Martban (Tescoban), de városlakóként szeretnék, ha a főutcáról nem tűnnének el a kisboltok, amik olyan hangulatosak. És így tovább. Viszont azáltal, hogy a fogyasztókért és befektetőkért versengő vállalatok lobbycsoportjai megszállják a politikát, az emberek egyre kevéssé tudják a demokratikus rendszeren keresztül érvényesíteni a >>közérdekeiket<< - lényegében saját fogyasztói és befektetői érdekeikkel szemben. Az embereknek ui., vélekedik Reich, egyszerre vannak fogyasztói és befektetői érdekei (pl. legyen olcsóbb az internet hozzáférés), és vannak állampolgárként >>közérdekei<< (pl. ne legyen orrvérzésig pornó a neten). Az emberek a fogyasztói/befektetői érdekeiket a piacon tudják érvényesíteni, a >>közérdekeiket<< pedig állampolgárként a szavazófülkében, a közhivatalokban, civil fórumokon stb. És ez nagyjából rendjén is van így. Viszont ha állampolgárként egyre csökken az emberek érdekérvényesítő képessége, akkor ez szükségképpen azzal jár, hogy a fogyasztói érdekeik kerekednek felül. És Reich lényegi tézise éppen ez: a szuperkapitalizmusban az emberek fogyasztói és befektetői érdekei dominálnak, mert az állampolgári érdekeiket érvényesítő politikai rendszert is elsősorban a fogyasztói és befektetői érdekek uralják. Mi a megoldás? Reich szerint erre csak egyfajta orvosság van: a businesst szigorúan le kell választani a politikáról. A business csinálja azt, ami a business dolga, és csak azt. A politikusok viszont ne a zsebeiket meg a pártkasszát tömjék, hanem csinálják azt, amire a szavazóktól felhatalmazást kaptak, és csak azt.