Az infláció mibenléte

(Henry Hazlitt The Inflation Crisis and How to Resolve It című 1978-as népszerű könyvének első fejezete)

Manapság nincs még egy téma, amit oly sokat vitatnának, és amit ugyanakkor oly kevéssé értenének, mint az infláció. A politikusok Washintonban úgy beszélnek az inflációról, mintha az legalábbis valamiféle istencsapás lenne, ami fölött éppen úgy nincsen hatalmuk, mint pl. az árvíz, az idegenek támadása vagy mint a dögvész fölött. Az infláció afféle idegen erő, ami ellen "harcolni” kell, és amit a politikusok persze rendre meg is ígérnek, feltéve, hogy a kongresszus és a nép megadja nekik az ehhez „szükséges eszközöket”.

Ám az igazság az, hogy az inflációról a politikusok monetáris és fiskális politikája tehet. Így aztán a politikusok mindazon ígérete, mely szerint harcolni fognak az infláció ellen, lényegében azt jelenti, hogy a jobb kezükkel harcolni fognak az ellen, amit a bal kezük tesz.

Azt, amit rendesen inflációnak szokás nevezni, mindig és mindenhol elsősorban a pénzmennyiségnek és a hitelállománynak a növekedése okozza. A pénz- és hitelkínálat növekedése valójában maga az infláció. Ha fellapozzuk pl. az American College Dictionary-t, akkor abban az infláció első definíciójaként a következőt olvashatjuk: "Egy ország pénzének indokolatlan bővítése vagy növelése, kivált fémpénzre be nem váltható papírpénz kibocsátásával" (kiemelés tőlem).

Mindazonáltal az utóbbi években az inflációnak egy ettől alapvetően különböző meghatározása is használatossá vált, amit az American College Dictionary mint második definíciót a következőképpen ismertet: "Az árak jelentős emelkedése, amit a papírpénz és a bankhitel indokolatlan bővítése okoz" (kiemelés tőlem). Nos, talán nyilvánvaló, hogy az árak emelkedése, amit a pénzkínálat növekedése okoz, nem ugyanaz, mint önmagában a pénzkínálat növekedése. Ahogy az ok nyilvánvalóan nem azonos annak következményeivel.

Az infláció kifejezés e két eltérő jelentésben történő használata állandó zavarok forrása.

Az infláció szót eredetileg kizárólag a pénzmennyiségre használták: a pénz volumen felduzzasztását, felfújását, túlzott kiterjesztését jelentette. Nem pedantéria a szónak ehhez az eredeti jelentéséhez ragaszkodni, az árnövekedés jelentés helyett. Az „árak növekedése” ui. csak eltereli a figyelmet az infláció valódi okáról, illetve az infláció valódi kezelésének módjáról.
 
De nézzük meg, mi történik az infláció során, és hogy miért történik! Amikor a pénzkínálat növekszik, az emberek több pénzt tudnak kínálni az árukért. Ha az áruk kínálata közben nem növekszik, vagy nem növekszik olyan mértékben, mint a pénzkínálat, akkor a javak ára emelkedik. Minden egyes dollár kevesebbet ér, mint előtte, mert egyszerűen több van belőle. És mert több van belőle, többet is fognak ajánlani mondjuk egy pár cipőért, vagy épp száz véka búzáért. Az "ár" ui. a dollár és az egy egységnyi áru cserearánya. Amikor az embereknek több dollárja van, akkor a dollárok kevesebbet érnek. Más szóval, a javak ára nem azért emelkedik, mert a kínálatuk szűkösebb lett, hanem mert a dollár lett több. Épp ezért kevésbé értékes.

Régen a kormányok a pénzérmék megrövidítésével vagy meghamisításával inflálták a pénzt, de aztán rájöttek, hogy van egy ennél sokkal olcsóbb és gyorsabb módszer is. Nevezetesen, ha papírpénzt nyomtatnak. Pontosan ez történt 1789-ben a francia assignátákkal, vagy a mi pénzünkkel a függetlenségi háború alatt. Ugyanez a módszer viszont manapság már nem ilyen direkt. A kormány e helyett kötvényeket vagy egyéb adós elismervényeket ad el a bankoknak, amelyek fizetés gyanánt betétszámlákat hoznak létre, amiket a kormány lehívhat. A bankok ezeket az államkötvényeket és egyéb adósleveleket aztán eladhatják a FEDnek, ami viszont szintén számlapénz létrehozásával, vagy új bankjegyek nyomtatásával fizet. Így készül a pénz.

Az ország „pénzkínálatának” nagy részét ui. nem a kézről kézre járó papírpénz képviseli, hanem a csekkel lehívható bankbetétek. Ezért amikor a közgazdászok a pénzkínálatot mérik, akkor a forgalomban lévő készpénzhez hozzászámolják a látra szóló betétek (és mostanában egyre gyakrabban a lekötött betétek) összegét is. Az így mért teljes pénz- és hitelállomány értéke, beleértve a lekötött betéteket is, 1939. december végén 63,3 milliárd dollár volt, 1963. december végén 308,8 milliárd dollár, 1977. december végén 806,6 milliárd dollár. Ez az 1174 százalékos pénzkínálat növekedés a döntő oka a nagykereskedelmi árak időközbeni 398 százalékos emelkedésének.

Néhány kiegészítő megfontolás

Gyakorta elhangzó vélemény, hogy az inflációt teljességgel a pénzmennyiség növekedésével magyarázni a dolgok túlzott leegyszerűsítését jelenti. És ez így igaz. Éppen ezért érdemes számos kiegészítő megfontolást is fejben tartani.

Például a pénzkínálatba bele kell érteni a banki hiteleket, és nem csak a kézről kézre járó készpénzt. Kivált az Egyesült Államok esetében, ahol a legtöbb kifizetés csekkel történik.

Az is a dolgok leegyszerűsítését jelenti, ha azt mondjuk, hogy az egyes dollárok értékét pusztán a jelenlegi pénzkínálat határozza meg. Az egyes dollárok értéke ui. függ a dollár jövőben várt kínálatától is. Ha pl. az emberek többsége attól tart, hogy a jövő évben nagyobb lesz a pénzkínálat, mint a jelenlegi, akkor a dollár vásárlóértéke alacsonyabb lesz, mint amekkora e nélkül a várakozás nélkül egyébként lenne.

Vagyis a pénz értéke, pl. a dollár értéke nem kizárólag a mennyiségén, hanem éppúgy a minőségén is múlik. Amikor pl. egy ország felhagy az aranystandard rendszerrel, az lényegében azt jelenti, hogy az egészen addig aranyra szóló pénze hirtelen puszta papírrá változik át. Emiatt a pénz értéke csökkenésnek indul, még akkor is, ha egyébként ténylegesen nem nőtt a pénzkínálat. Ennek pedig az az oka, hogy az emberek jobban hisznek az aranyban, mint a kormányzat pénzügyi vezetőinek ígéreteiben és tudásában. És valóban nincs rá túl sok példa, hogy amikor egy ország eltért az aranystandardtól, akkor azt hamarosan ne a bankhitelek és a papírpénz volumenének a növekedése követte volna.

Röviden, a pénz értékét alapvetően ugyanazok az okok határozzák meg, mint bármely egyéb jószágét. Ahogy egy véka búza ára sem kizárólag a búza jelenlegi kínálatától függ, hanem a jövőbeni várt kínálatától, illetve a búza minőségétől, úgy a dollár értékét is hasonló tényezők alakítják. Miként az áruk esetében, a pénz értékét sem pusztán mechanisztikus vagy materiális összefüggések határozzák meg, hanem olyan lelki tényezők, amelyek gyakran nagyon bonyolultak lehetnek.

Ám amikor az infláció okait és gyógymódját kutatjuk, az ilyesfajta bonyodalmak észben tartása nem jelenti azt, hogy a kérdést fölöslegesen bonyolítanunk kellene nem létező problémákkal. Gyakran állítják például, hogy a dollár értéke nem egyszerűen annak mennyiségétől, de a „forgási sebességtől” is függ. A pénz növekvő forgási sebessége mindazonáltal nem oka a dollár értékében beállt csökkenésnek, hanem éppenséggel az egyik következménye annak a félelemnek, hogy a dollár értéke a jövőben esni fog, vagy másképp kifejezve, az attól való félelemnek, hogy az árak emelkedni fognak. Valójában a növekvő áraktól való félelem az, ami az embereket arra készteti, hogy buzgón költsenek. Az pedig, hogy néhány szerző a pénz forgási sebességére helyezi a hangsúlyt, csak újabb példája annak, amikor kétes mechanisztikus magyarázatokkal helyettesítik a valóságos lelki tényezőket. 

De essék szó egy másik tévedésről is. Azzal a nézettel szemben, miszerint az árinflációt döntően a pénzmennyiség és a hitelállomány növekedése okozza, gyakran hangzik el ellenérvként, hogy az árak emelkedése sokszor megelőzi a pénzkínálat növekedését. És ez valóban így van. Ez történt pl. a koreai háború kitörését követően. A stratégiai fontosságú nyersanyagok árai azonnal emelkedni kezdtek az attól való félelem miatt, hogy a későbbiekben ezekből a nyersanyagokból hiány lesz. A spekulánsok és a gyártók elkezdték felvásárolni a nyersanyagokat, hogy később aztán magasabb áron eladhassák, illetve azért, hogy biztonsági készleteket halmozzanak fel. Ám ehhez pénzt kellett kölcsönözniük a bankoktól. A nyersanyag árak növekedése együtt járt a bankkölcsönök és betétek hasonló mértékű növekedésével. Az 1950. május vége és 1951. május vége közötti egy évben a bankhitelek állománya országszerte 12 milliárd dollárral növekedett. Ezek nélkül a hitelek nélkül, és az 1951. januárjáig kibocsátott 6 milliárd dollárnyi új pénz nélkül, az árak növekedése nem lehetett volna tartós. Magyarán, a nyersanyag árak növekedését egyedül a pénzkínálat növekedése tette lehetővé.

Néhány közkeletű tévedés

Az egyik legmakacsabb tévedés, hogy az inflációt nem a pénzmennyiség növekedése, hanem a "javak szűkössége" okozza. Az persze igaz, hogy az árak növekedését (ami, miként azt láttuk, nem azonos az inflációval) okozhatja vagy a pénzmennyiség növekedése vagy a javak szűkössége, vagy részben mindkettő. A búza árát emelheti mind a pénzmennyiség növekedése, mind a rossz búzatermés. Olyat viszont csak ritkán tapasztalhatunk, még háborús körülmények között sem, hogy egy általános áremelkedést a javaknak az általános hiánya okozná. Az inflációnak az áruhiányon alapuló magyarázata mindazonáltal olyannyira makacs téveszme, hogy az 1923-as német hiperinfláció során, amikor az árak a több százmilliárdszorosára nőttek, magas rangú hivatalnokok, illetve a német polgárok milliói egyaránt az általános áruhiányt hibáztatták az inflációért, miközben a külföldiek aranyért vagy a saját valutájukért olcsóbban vásárolhattak Németországban, mint odahaza.

Az Egyesült Államokban 1939 óta az áruhiánnyal magyarázzák az árak emelkedését, jóllehet a hivatalos statisztikák szerint is hatszorosára nőtt az ipari termelés 1939 és 1977 között. Hasonlóan téves magyarázat, hogy a háborús időszakok áremelkedését a polgári javak hiánya okozná. Ui. még ha el is fogadjuk, hogy háborús időkben csökken a polgári javak termelése, ez önmagában még nem lenne ok az árak semmilyen számottevő emelkedésére, ha ezzel egyidejűleg az adók olyan mértékben vonnának el jövedelmet az emberektől, amilyen mértékben a fegyverkezés forrásokat von el a polgári célú termeléstől.

És ez egy újabb közkeletű tévedéshez vezet bennünket. Az emberek gyakran képzelik, hogy a költségvetési hiány önmagában is elégséges oka az inflációnak. Mindazonáltal a költségvetési hiány államkötvényekkel való finanszírozása nem okoz inflációt, amennyiben a kötvényvásárlás valódi megtakarításokból történik. És fordítva is igaz, a költségvetési többlet önmagában még nem garancia az inflációval szemben, amit jól bizonyít, hogy 1951. június végén a 3,5 milliárd dollárnyi költségvetési többlet ellenére is jelentős infláció volt. De ugyanez történt 1956-ban és 1957-ben is. (1957 óta viszont állandóan költségvetési deficitünk van, kivéve az 1969-es évet, amikor az árak szintén növekedtek.)

Röviden, a költségvetési hiány csak abban az esetben inflációs hatású, ha a pénzkínálat növekedését okozza. Illetve a költségvetési többlet ellenére is lehet infláció, ha a pénzkínálat egyébként növekszik.

De ugyanez az ok-okozati összefüggés vonatkozik minden ún. "inflációs nyomást" okozó jelenségre. Kivált az ún. "ár-bér spirálra". A béreknek az "egyensúlyi szintjük" fölé emelkedése ui. egyáltalán nem járna inflációval, ha azt nem előzné meg, vagy járna vele együtt a pénzkínálat növekedése. A bérek növekedése ui. önmagában pusztán a munkanélküliség növekedését okozza. Miként az árak minden olyan emelkedése, amit nem kísér az emberek pénztárcájában lapuló pénz hasonló növekedése, pusztán az eladások visszaesését eredményezi. Egyszóval, a bérek és árak növekedése általában puszta következménye az inflációnak, illetve maguk csak annyiban okoznak inflációt, amennyiben kikényszerítik a pénzkínálat növekedését.

(Eredeti kiemelések. Saját fordítás. A szöveg nem feltétlenül tükrözi a véleményemet.)