>>Érkezéséig a halandóságunk csupán fantazmagória. Olyasmi, amiről beszélünk, amiről ugyan tudunk, de a halállal való szembesülés pillanatáig mégis elhessegetünk magunktól. Egymást követik a napfelkelték és napnyugták, óránként fordulnak egyet a nagymutatók, a másodpercmutatók kattogó elmozdulására már nem is figyelünk, az órák ketyegését lassanként észre sem vesszük. Ezek a hangok belesimulnak a csöndbe, mintha ott sem lennének, mintha megállt volna az idő. (...) Tudunk az idő múlásáról, lelkünk mélyén talán még a halálra is készülhetnénk, mégsem tesszük. Marad a kétségbeesés. Az utolsó napokban előbújó kétségbeesés. Ivan Ilijics is akkor döbben rá, ő sem kivétel, éppúgy, ahogy Kiesewetter Logikájából tanulhatta a szillogizmus ide vonatkozó páldáját: Kaj ember, az ember halandó, tehát Kaj halandó.<< Így töpreng a 66 éves, hasnyálmirigyrákban haldokló Halász Bódog Nagy Bandó András Sosemvolt Toscana című regényében.

>>"Az ember meghal" analízise egyértelműen feltárja a halálhoz viszonyuló mindennapi lét létmódját. A halált az ilyen beszédben úgy értik, mint meghatározatlan Valamit, melynek egyszer csak valahonnan meg kell érkeznie, de közvetlenül az ember számára még nincs kéznél, s ezért nem fenyeget. "Az ember meghal" azt a véleményt terjeszti, hogy a halál mintegy az akárkit ragadja el. (...)  [A] közfelfogás azt mondja: "az ember meghal", mert ezzel minden egyes másik és az ember is elhiteti magával: sohasem éppen én, mert ez az akárki a Senki. A "meghalás" olyan eseménnyé nivellálódik, amely érinti ugyan a jelenvalólétet [az embert], de sajátlagosan senkihez sem tartozik. (...) A halál olyan létlehetőség, melyet a jelenvalólétnek [az embernek] mindenkor magának kell magára vennie. A halállal a jelenvalólét a maga legsajátabb létképességében áll küszöbön önmaga számára. Ebben a lehetőségben a jelenvalólét számára egyenesen saját világban-benne-létére megy ki a játék. Halála a többé-nem-lenni-tudás lehetősége. Ha a jelenvalólét mint ez a lehetőség áll küszöbön önmaga számára, akkor teljes egészében legsajátabb lenni-tudására van ráutalva. Így, önmaga számára küszöbönállóként a többi jelenvalóléthez fűződő valamennyi vonatkozástól eloldódik. Ez a legsajátabb, vonatkozás nélküli lehetőség egyszersmind a legvégső is. Mint lenni-tudás a jelenvalólét a halál lehetőségét nem képes meghaladni.<< Így töpreng Martin Heidegger Lét és idő című művében.