Albert O. Hirschman Versengő nézetek a piaci társadalomról című kiváló esszéjének igen elmés tipológiája értelmében a kapitalizmussal szemben megfogalmazott kritikáknak alapvetően két fajtája van: I. az >>önpusztító kapitalizmus<< elméletei, illetve II. a >>feudális béklyók<< elméletei.
Az önpusztító kapitalizmus elméletei szerint a kapitalizmus felszámolja önmagát, mert felszámolja saját fennmaradásának feltételeit. A kapitalizmus úgymond az önpusztítás csíráit hordozza magában, avagy a közismert marxista képpel élve, önnön méhében növeszti felbomlásának erőit. E teóriák klasszikus példája természetesen maga a marxi gazdaságelmélet: >>a termelési mód fellázad a cseremód ellen<<, ahogyan Engels fogalmaz, azaz a tőkés felhalmozással járó tőkekoncentrácó következtében a termelés egyre nagyobb mértékben társadalmasul, miközben az elsajátítás továbbra is magánjellegű marad, más szóval, a kapitalizmus által kifejlesztett termelőerők kinövik a termelés polgári (burzsoá) kereteit. De lényegében hasonló megfontolásra épül pl. John Kenneth Galbraithnak az új ipari államról szóló teóriája is: az ipari termelőerő fejlődése olyan hatalmas összegű vállalati beruházásokat igényel, melyek megvalósítása túlnő a piaci koordináció nyújtotta lehetőségeken, és szükségszerűen vezet el a big busniess és az állam által közösen tervezett termeléshez, vagyis egy kvázi tervgazdasághoz (már ami a nagyvállalati kört illeti). Vagy megemlíthető akár maga Keynes is, aki szerint a kapitalizmus apránként halad a szocializmusba >>a nagyvállalat azon hajlama [által], hogy szocializálja magát<<, vagyis azáltal, hogy az olyan nagy társaságok esetében, mint a biztosítók, vasúti társaságok, energiaszolgáltatók stb. a vállalati menedzsment és a tulajdonosok (részvényesek) gyakorlatilag teljesen elválnak egymástól, és a menedzsment egyre inkább hajlik közösségi szempontokat is figyelembe véve irányítani. Röviden, a kapitalizmus immanensen bomlik, amennyiben >>dialektikusan átmegy önmaga tagadásába<<. Másfelől vehetjük pl. Rosa Luxemburg elméletét is: a piacok terjeszkedése nem képes lépést tartani a termelés terjeszkedésével, így a kapitalizmusnak újabb és újabb pre-kapitalista területekre kell behatolnia, hogy túlélhessen, amivel egyre jobban kimeríti további terjeszkedésének lehetőségeit. De persze nem csak az új piacok merülnek ki, hanem az olaj is, a szén is, a tiszta víz is, a levegő is. Azaz számtalan olyan önpusztító kapitalizmus elmélet van, mely szerint a kapitalizmus fenntarthatatlan, mert feléli, kiszipolyozza, megmérgezi, elpusztítja stb. a saját fennmaradásához szükséges természeti forrásokat. Ezek amolyan katasztrófa- és összeomlás elméletek. Röviden, mindezek a teóriák arról szólnak, hogy a kapitalizmus felszámolja saját fennmaradásának feltételeit, mert kinövi saját >>mozgásformáit<<, feléli anyagi környezetét stb. (Nota bene, az önpusztító kapitalizmus elméletein belül külön halmazt jelentenek a >>végromlás teóriák<< (jobb kifejezés híján). Azaz, a kapitalizmus saját fennmaradásának kulturális feltételeit számolja fel: a hagyományos családot, a protestáns magatartási normákat stb. Ám ezek a teóriák önmagukban viszonylag erőtlenek, így kiegészítéséképpen igénylik a csökkenő profitrátákról meg a proletariátus növekvő elnyomorodásáról szóló téziseket.)
A >>feudális béklyók<< elméletei szerint viszont a kapitalizmus azért működik rosszul, mert a múlt nem piaci maradványai a jelenben tovább élnek, és gátolják a kibontakozásban. Némileg általánosítva a hirschmani meghatározást: a feudális béklyók elméletei szerint a kapitalizmus nem működik jól, amennyiben valamilyen nem piaci elem béklyóban tartja. Szemben a kapitalizmus önpusztító elméleteivel, amelyek jellemzően antikapitalista indíttatásúak, és nem különösebben bánkódnak azon, hogy a kapitalizmus a >>vesztébe rohan<<, a feudális béklyók elméletei nem valódi kapitalizmus kritikák, amennyiben nem annyira rá haragszanak, mintsem inkább érte. Az olyan erősen piacbarát közgazdászok, mint Mises és Rothbard, vagy általában az osztrák iskola képviselői pl. a kapitalizmus működésének lényegében mindennemű zavarát valamilyen, a piac logikájától idegen >>feudális béklyóban<< vélik felfedezni. És persze ha van valami, ami per definitionem piacidegen, akkor az maga az állam, a par excellence >>feudális csökevény<<. Pl. a monopóliumok úgymond egy >>feudális csökevényből<<, nevezetesen az állam által biztosított valamilyen kiváltság (privilégium) által alakulnak ki. Amikor az állam kizárólagos jogot biztosít egy vállalkozásnak meghatározott tevékenység folytatására, vagy mesterségesen korlátozza más vállalkozások piacra lépését, mentességet ad egy vállalkozásnak valamilyen kötelezettség alól, míg a hasonló vállalkozásoknak nem stb. De az állam által nyújtott privilégiumokon túl ugyanilyen feudális béklyót jelentenek pl. az árszabályozás, az állami szubvenció, az ilyen-olyan kvóta stb., amelyek mind-mind piacidegen külső tényezők. Jellemző, hogy az osztrák iskola képviselői pl. úgy beszélnek a jegybankok működéséről, mint a >>kapitalizmuson belüli szocializmusról<<. Amíg ui. egy piacgazdaságban senki sem gondolja, hogy a kenyér kínálat nagyságát vagy a kenyér árát valamilyen állami intézmény tanácsának vagy bizottságának kellene megszavaznia, addig a pénzkínálat nagysága és a kölcsönpénz ára (kamat) esetében ez mégis így van. A jegybankok úgymond egy darabka tervgazdaságot jelentenek a piacgazdaságon belül, a pénzverés királyi monopóliumának, mint amolyan >>feudális csökevénynek<< a tovább élését. A kapitalizmus kritikája tehát itt annyit tesz, hogy a gazdaságot fel kell szabadítani a különféle feudális béklyókból. (Kis párhuzam. A hardcore kommunisták gyakran védelmezik az eszmét, mondván, hogy a >>létező szocializmus<< valójában nem volt igazi szocializmus, mert számtalan >>polgári csökevény<< élt benne tovább. Illetve a létező szocializmusban minden rossz lényegében ezekből származott. Mi még soha nem láttunk igazi szocializmust! - mondják. Nos, a hardcore kapitalisták gyakran hasonló érvhez folyamodnak. Valójában még sohasem létezett tiszta piacgazdaság, illetve a létező piacgazdaság minden hibája tkp. a feudális csökevényekből származik.) De persze nem kell a radikális piacpártiak példájánál maradni. A mainstream kánonnak az ún. piaci kudarcokra vonatkozó elméletei is lényegében afféle >>béklyó elméletek<<, amikor is a kereslet-kínálat egyébként nagyon is áldásos működését megbéklyózza a tulajdonviszonyok tisztázatlansága, az aszimmetrikus információk, a ragadós árak, a pénzillúzió stb. (Vagyis ezek prokapitalista teóriák, még ha az antikapitalisták esetleg szívesen hivatkoznak is ezekre, mint olyan az akadémiai világban is polgárjogot nyert gondolatokra, amelyek úgymond a piacgazdaság áldatlanságát bizonyítják.) Mindazonáltal a feudális béklyóknak egyéb elméletei is léteznek. Például az erős középosztály hiányára, a polgári mentalitás hiányára, a komprádor burzsoáziára, az oligarchákra stb. vonatkozó elgondolások, amikor is a feudális béklyót alapvetően az elmaradt vagy részleges, eltorzult stb. polgárosodás jelenti, és ez okozza aztán a kapitalizmus nem megfelelő működését. Valójában feudális béklyó lehet minden, egy a korábbi rezsim által örökül hagyott vagyon- és jövedelem megoszlás, (feudális) személyi viszonyok, mentalitás stb., ami gátolja a piac normális működését.
Vagyis, a hirschmani tipológia értelmében, egyes teóriák szerint a kapitalizmussal az a baj, hogy nagyon kapitalizmus, más teóriák szerint meg az a baj, hogy nem eléggé kapitalizmus. Ugyanakkor az önpusztító kapitalizmus és a feudális béklyók elméleteinek argumentációi keveredhetnek is egymással. Pl. a vörösbárózás és panelprolizás együtt a kizsákmányolással és az ökológiai katasztrófával, ami ilyenformán egy prokapitalista és antikapitalista beszély egyszerre.