Különösnek, idegennek találta a várost a szitáló, ködös esőben. Megállt a hídon, szerette a környéket. Nézte a távolban az új építésű, csinos, magas társasházakat. Nem is oly nagyon régen még hatalmas építési daruk álltak a parton. Folyópart csak darukkal szép, gondolta. Sajnálta, hogy már nincsenek ott. Egy daru a nyughatatlan business, a szabadság jó levegőjét árasztja. Egy daru romantikus. E gondolaton aztán persze elmosolyodott.

Az 545-ös számú kórterem panorámás ablakánál állt. Lent a főúton kocsik jártak az eső áztatta aszfalton. Átellenben a bevásárlóközpont átlátszó fotocellás bejárata szüntelenül nyílt és záródott, ahogy az emberek tódultak ki és be. De ez nem volt túl érdekes. Sokkal inkább az a madárraj, ami percenként kezdte meg röptét a kórház tetejéről, hogy aztán megtéve egy kört az ablak előtt újra leszálljon a tetőre. Lenyűgözte a raj, ahogy hirtelen irányt vált, és közben mint valami elasztikus felhőfolt hol megsűrűsödik, hol megritkul, és újra. És mintha minden madár betéve ismerte volna a teljes koreográfiát, oly pontosan mozogtak együtt. No persze tudta jól, hogy ez nincs így. Minden madár valójában csak két egyszerű szabályt követ: utánozni a körülötte lévő többi madarat és lehetőleg egyiknek sem ütközni neki. Aztán elfordult az ablaktól. Az anyját látogatta, akinek ismeretlen okból egyre romlott a hallása.

A szemérmesség a legszebb női kacérság, jutott eszébe a magányos dán bölcselő, Kierkegaard gondolata. Ám ekkorra már határozottan fázott, tagjai kezdtek elnehezedni. Kiúszott a partra. A sötétben kereste még egy ideig ruháit.

Unottan szétnyitotta az újságot. Sztrájkra készül a vasút, adót csalt a nagyvállalat, az infláció magasabb a vártnál. Becsukta. Nem volt kedve olvasni. A világ úgyis csak a szokásos. A lapot a szemközti ülésre dobta. Könnyűnek érezte magát, szerfelett nyugodtnak. Homlokát az ablakhoz nyomta. A besütő nap meleg fénye vörös és narancssárga foltokat rajzolt lehunyt szemhéjára. (Elindult. Át a hídon, le a kis utcákon. A padokhoz, a fák zöld lombjain áttörő gyönyörű fények közé. Visszatérő emlékekhez, a tizenhat éves szőke lány hajához. Át az utcán a nyári zivatarba, ruhák illatához. Át a hídon az éjszakai parthoz, elmúlt ifjúságba, a sok táncoló párhoz. Elindult lassan a szőke lányhoz, a tavaszi házhoz, a teraszi nyugágyhoz, a nagyi lekvárjához, le a kis utcákon, könnyű álmok közé.)

Ezüsthold ragyogott, hideg éjszaka. Fekete császárkabátjának felhajtott gallérját elől a nyakánál összefogta. Elkélne egy sál, gondolta. Másik kezét fázósan a kabátzsebbe dugta.

A kalauz ébresztette fel. Bódultan kutatta át zsebeit a menetjegyet keresve. Érezte, hogy a jobb karja teljesen elzsibbadt. "Meg tudná mondani, kérem, hogy melyik állomást hagytuk el?"

A szemhéja remegett a fáradtságtól, mint egyébként oly gyakran. És ezt a nevetésre ingerlő, idegesítő szemhéjremegést ki nem állhatta. Tenyerét finoman a szemgödrébe nyomta, hogy attól majd jobb lesz. Mintha legalábbis elmúlna ettől. De nem lett jobb. Máskor sem lett jobb ettől soha. Nevetett.

A töltésen sétált, rozsdás avarban. Nézte, ahogy a folyóparton álló kastélyformájú, nagy teraszú szórakozóhely némán, elárvultan mered a finoman szitáló, fátyolos esőben. Elmúlt nyáresték jutottak emlékezetébe, nyüzsgő emberek a táncteremben, furcsa, különös szavak, a bor, s a terasz kőkorlátjánál egymáshoz érő fedetlen karok. Egy másik élet.

Az anyósülésen ült, fáradtan. Elnézte, ahogy az aranysárga nyárfák elfutnak mellette a szikrázó őszi fényben. A rádióból Bach No. 11-es g-moll szimfóniája szólt, a legendás Glenn Gould zongorázott. Az autó pedig egyre csak suhant, a távolba úszott tova. S az arany lombok összefolytak, mint elmúlt idők.