Reggel korán vérvétel, a rendelőben tömeg. A bejutásra várva önkéntelenül is kihallgatom mások beszélgetéseit. Látva, hallgatva az embereket nem tudom eldönteni, vajon testileg vagy szellemileg vannak-e inkább lepusztulva. Nietzsche mondásával nyugtatom rossz lelkiismeretemet: „szeretem a nagy megvetőket, mert ők a nagy tisztelők és nyilai a túlsó partra vágyakozásnak”. Persze vizeletminta is kell. A WC-t rányitom egy idős férfira. Ez van, egy deci lotium minden alapos kivizsgálás conditio sine qua nonja. Egymás után többször elnézést kérek. Miközben csukom vissza az ajtót még hallom, ahogy a férfi krákog és hangosan megszívja az orrát. Ha addig üres volt a homlokürege, már biztosan nem az. Aztán még néhány perc, és egy vörös hajú, kedves tekintetű, vastagon kirúzsozott középkorú hölgy veszi tőlem a vért. És én közben a mennyezetet bámulom.