Európa országaiban kiterjedt, Gøsta Esping-Andersen klasszikus tipológiája szerint szociáldemokrata jóléti rendszerek működnek, melyek minden állampolgárra egyformán kiterjedő szociális jogokat nyújtanak; a szociális ellátások szintje magas, az állam újraelosztó, jövedelem nivelláló szerepe jelentős, jóllehet a pénzbeli juttatások megállapításánál (nyugdíj, táppénz, munkanélküli segély) fontos szerep jut a konzervatív, munkateljesítményen alapuló szemléletnek. Mindez a XX. század fejleménye, különösen a II. világháborút követő időszaké. Az európai polgárok erősen igénylik a jóléti államot, és nem csak a baloldaliak. A jóléti juttatások pedig egyre burjánzanak. Jellemző, hogy az Egyesült Királyságban még Margaret Thatcher korányzása alatt is növekedett a szociális kiadások GDP-hez viszonyított aránya (az 1978-as 24,1%-ról az 1992-es 27,0%-ra).

(Kiegészítés. A progresszív gondolat úgy véli, az ipari forradalom óta eltelt hallatlan életszínvonal emelkedés nem a kapitalizmusnak köszönhető, hanem éppenséggel a kapitalizmus részbeni felfüggesztésének: a munkás szakszervezeteknek, szakmai kamaráknak, minimálbér törvényeknek, kötelező munkaidő- és munkavédelmi előírásoknak, illetve általában az állam mindazon széleskörű intervencióinak, amelyek a kapzsi tőkések féktelen profitvágyát voltak hivatva kordában tartani. Mert a kapitalizmus önmagában állítólag embertelen. Miként azt Karl Marx is tanította. Ámde nem csak a minimálbér törvények és kötelező munkavédelmi előírások fakadnak Karl Marx kizsákmányolás-elméletének szelleméből, hanem éppenséggel a progresszív adórendszertől kezdve az állami bérlakás programokig bezárólag minden egyéb állítólagos jóléti vívmány. George Reisman szerint tkp. Karl Marx kizsákmányolás-elmélete az intellektuális alapja a teljes XX. századi progresszív ágendának: az ún. vegyes gazdaságnak meg a jóléti államnak. A progresszív gondolat ui. kimondva-kimondatlanul, de úgy hiszi, hogy minden szociális kiadás végső soron a tőkések profitjának (vagy általában az "értéktöbbletnek") a terhére valósul meg. És tényleg: a szociáldemokrácia mindazon történelmi törekvése, hogy intézményesítse a jóléti juttatásokat, valójában arra történő kísérlet, hogy az úgymond kizsákmányoló kapitalizmusban folymatosan (immanensen) létrejövő "értéktöbbletnek" egy részét fixen visszacsatornázza az úgymond kizsákmányolt munkásoknak. Az állami jövedelem redisztribúció egész gondolata alapvetően a munkaérték-elméletre épül, illetve az állami jövedelem redisztribúciót az teszi úgymond igazságossá (és ezáltal jogossá), hogy a jövedelmek eredeti eloszlása igazságtalan, mert kizsákmányoláson alapul. (Végtére is: volna-e egyáltalán állami jövedelem redisztribúció, ha az eredeti piaci ("elsődleges") jövedelemeloszlást mindenki egyhangúlag "igazságosnak" tekintené?)  Más szóval, a munkások szempontjából tekintve minden szociális juttatás látszólag tiszta nyereség, ami lényegében csak azt adja vissza nekik, amit a tőkések tőlük előzőleg elvettek. Így aztán figyelmen kívül marad, hogy az állami túlszabályozás, a burjánzó bürokrácia és a növekvő jóléti juttatások rendszere idővel olyan súlyt jelent, ami - Bibó kifejezésével élve - "nyomasztóbb gazdasági teher minden magántulajdoni kizsákmányolásnál". Egyszerűen mennél nagyobb a jóléti állam, annál jobb a munkásnak, és kész, mert annál nagyobb rész jut neki a tortából (ami persze istenigazából teljes egészében megilletné, hiszen maga sütötte, állítólag). Az pedig hogy Európában népszerű a jóléti állam tkp. abból fakad, hogy errefelé igencsak népszerű a kizsákmányoló kapitalizmus gondolata, és még azok is, akik alapvetően nem szocialisták hajlamosak valamiféle munkaérték-elmélet felől tekinteni a gazdaság működésére, még akkor is, ha nincsenek ennek teljesen tudatában.)