"A tiszta ész kritikájának az értelmezése a Lét és idő második részének egyik első kidolgozásával összhangban alakult ki" - írja Heidegger Kant és a metafizika problémája című 1929-es művének Előszavában. E "második rész", ami "az ontológiatörténet fenomenológiai destrukciójának alapvonalait" mutatta volna be, önálló műként aztán sosem készült el. Mindazonáltal a Lét és idő 8. paragrafusában felvázolt tervezet szerint a "második rész" elsőként Kantnak az "időről szóló" tanát kívánta volna vizsgálat alá vonni. És miként arról a '29-es mű Előszava tanúskodik, a Kant és a metafizika problémája valójában ennek a tervezett vizsgálatnak egyfajta "előtanulmánya". Így aztán aligha kérdéses, hogy Heidegger Kant-könyvének vezérfonalát a "jelenvalólét egzisztenciális analitikája" adja. 

És valóban. Heidegger interpretációjában a kanti "szemlélet" és "értelem" fogalmak saját "benne-lét" és "világ" fogalmainak előképei, míg a "transzcendencia teljes lényegi meghatározása" a "világban-benne-lét" heideggeri fenoménjének felel meg. Magyarán, Heidegger szerint A tiszta ész kritikája lényegében egy heideggeri "fundamentálontológia". Ami nem meglepő annyiban, hogy Heidegger mindig ilyen erőszakosan interpretálja az általa górcső alá vett szövegeket, legyen szó akár Anaximandroszról, Arisztotelészről, Hegelről vagy épp Nietzschéről. Heideggernél mindenki heideggeriánus. Mintha az egész szellemtörténet éppenséggel előkészület lenne csak a Lét és időhöz. Persze, miként azt az "ontológiai destrukció" nagyszabású terve is nyilvánvalóvá teszi, Heidegger részéről egyáltalán nem volt cél, hogy Kant-kötete az akadémiai közvélemény felé tájékozódó doxografikus interpretáció legyen, ami valamiféle "iskolás" Kant-felfogás elvárásaihoz igazodik.

Ugyanakkor Heidegger mindig zseniális, akinek interpretációi akkor is meggyőzőnek tűnnek, ha egyébként tudjuk, saját bölcseletét olvassa bele mindenbe.