Gazdasági ösztönzők és jóléti juttatások

Murray Rothbard
Gazdasági ösztönzők és jóléti juttatások

Az emberek többsége nem ért egyet a közgazdászokkal abban, hogy a pénzügyi ösztönzök jelentős hatással lennének az úgymond nem gazdasági viselkedésre. Amikor a brazil fagy elpusztítja a kávétermést, vagy amikor a new yorki metrójegy ára megemelkedik, az emberek úgy vélik, mindez nem fog igazán hatni a keresletre, mert az emberek "ragaszkodnak a kávéjukhoz" meg aztán "csak el kell jutni a munkába reggelente".

Az, amit az emberek többsége ilyenkor nem ismer fel (és amire a közgazdászok különösen alkalmasak rámutatni), hogy az egyes fogyasztók különbözőképpen viselkednek. Kétség kívül mindig van olyan "kemény mag", amelyik alig-alig fogja vissza a fogyasztását, ha az általa keresett termék vagy szolgáltatás előállítási költsége megnő. De a többi vásárló igenis visszavesz a kávéfogyasztásból, vagy épp áttér a teára, kakaóra. És a metrót sem kizárólag a munkába járók használják, hanem olyan utasok is, akik bizony más közlekedést választanak, ha a metrójegy ára megemelkedik. A metrójegyek ára ma huszonötször nagyobb, mint a II. világháború idején volt, minek következtében csak fele annyian veszik a metrót igénybe, mint anno.

Az emberek el vannak hűlve, amikor a közgazdászok azt állítják, hogy a pénzügyi ösztöntők még az olyan látszólag teljességgel nem gazdasági tevékenységre is hatással vannak, mint a gyermekvállalás. Meg is kapják a közgazdászok, hogy lelketlen, minden emberséget nélkülöző hideg pénztárgépek. Mármint hogy egyáltalán fel mernek vetni ilyesfajta összefüggéseket. És bár bizonyosan vannak olyanok, akik számára a gyerekvállalás valóban nem a pénzügyi ösztönzőkön múlik, vagy csak elenyésző mértékben, én azért hajlandó lennék fogadni, hogy ha a kormány pl. minden egyes megszületett gyermek után 100 000 dollárt adományozna, akkor számottevően több gyermek születne.

A baloldaliakat őszintén megdöbbenti, hogy a közgazdászok, vagy bárki más, komolyan képesek azt gondolni, hogy a jóléti juttatások színvonala és a gyermekek után járó szociális juttatásokból élő nők és gyermekek száma között szoros kapcsolat van. A gyerekvállalás, állítják, kizárólag "szerelem" dolga (már ha ez itt a helyes kifejezés), és nem holmi közönséges pénzügyi megfontolásé. Mindazonáltal, ha a jóléti juttatások összege sokkal magasabb, mint az a pénz, amit egy egyedülálló tinédzser lány a piacon megkereshet, ugyan ki tudna ellenállni annak a lóvénak, ami a közösből csurran, és amiért nem kell egy percig sem dolgozni?

A konzervatív Change-NY nevű szervezet nemrégiben közreadott egy tanulmányt azokról a jóléti juttatásokról, amire egy new yorki lakos jogosult lehet. E tanulmány szerint a jóléti juttatások "tipikus" kedvezményezettjei a kétgyermekes egyedülálló nők. Egy ilyen tipikus jóléti "kliens" éves szinten 32 000 dollár nagyságú (azaz óriási összegű) támogatást kap - városi, állami és szövetségi juttatások formájában -, amely összeg megközelítőleg 3 000 dollár készpénzből, 14 000 dollár egészségbiztosítási juttatásból, 10 000 dollár lakhatási támogatásból és 5 000 dollár étkezési támogatásból áll össze. Mivel ezek a juttatások nem adókötelesek, így ez a summa valójában egy 45 000 dollár éves bruttó keresetnek felel meg.

És ez a hihetetlenül magas szociális támogatás még "rendkívül konzervatív", állítja a Change-NY, amennyiben nem tartalmaz olyan egyéb juttatásokat, mint óvodai támogatás, szakmai képzések (gyakran olyan roppant gyakorlatias dolgokat értve ez alatt, mint a "kommunikációs készségek" fejlesztése), gyermekgondozási támogatás, kiegészítő élelmezési programok anyáknak, csecsemőknek, kisgyermekeknek stb. És valóban, ezekkel a tételekkel együtt az éves juttatások értéke közel 50 000 dollár lenne, feltéve, hogy az anyuka nem csal, és nem igényel több támogatást, mint amire ténylegesen jogosult, mert bizony gyakran ez a helyzet.

És ez az összeg nem csak azt a pénzt haladja meg, amit egy egyedülálló fiatal anya a piacon megkereshet, de lényegesen magasabb annál is, mint amit egy kezdő közalkalmazott keres New York városban. A New York Post (aug. 2.) közlése alapján a kezdő közalkalmazotti éves fizetések átlagosan: hivatali segéd 18 000 dollár, csatorna munkás 23 000 dollár, tanár 27 000 dollár, rendőr hivatalnok és tűzoltó 27 000 dollár, szedő 18 000 dollár. És mindezek az állások olyan képességeket igényelnek, amellyel a tipikus "jóléti kliens" nem rendelkezik. Természetesen ezek a fizetések adókötelesek is.

Meglepő, hogy ilyen különbségek mellett New Yorkban 1,3 millió anya és gyermek él állami támogatásból, és hogy a segélyfüggőség a lányok egyik generációjáról a másikra öröklődik? Vagy ahogy a Change-NY fogalmaz: "miért is fogadna el valaki egy heti negyven órás állást, ha otthon is maradhat, úgy hogy ezzel összejön neki" egy évi 45 000 dolláros keresetnek megfelelő ellátás?

A közgazdászok pontosan tudják, hogy mennél inkább támogatva van egy termék, szolgáltatás vagy szociális állapot, annál többre számíthatunk belőle. Pontosan annyi ember fog támogatásból élni, amennyit hajlandóak vagyunk megfizetni. És ha egyedülálló többgyermekes anyának lenni a leggyorsabb módja annak, hogy az ember pusztán jóléti támogatásokból is meg tudjon élni, akkor a többgyermekes egyedülálló anyák száma növekedni fog. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden nő a segélyből élés kísértésébe esne, de azt viszont igenis jelenti, hogy mennél intenzívebb a segélyezés, és mennél nagyobb a juttatások összege a munkajövedelmekhez képest, úgy számíthatunk rá, hogy annál több nő és házasságon kívül született gyermek marad segélyen. Ráadásul mennél hosszabb ideig működik egy ilyen rendszer, annál jobban kikezdi a közösségben a munkamorált és a segélyen éléssel szembeni vonakodás, ami egyébként mindig is jellemezte az Egyesült Államok polgárait. És ha egyszer megváltozik az emberek munkamorálja, akkor a jóléti rendszer egy egyre növekvő hógolyóvá változik át. Ahogy a Change-NY csípősen rámutat, az adófizetőknek hosszú távon valójában olcsóbb volna a Harvardra küldeni a "jóléti klienseket", mint fenntartani ezt a támogatási rendszert. És hát tekintettel az oktatásban általánosan tapasztalható romló színvonalára, valamint az egyetem "politikai korrektségére", a Harvard bizonyára szívesen fel is venné őket.

(A cikk a The Free Market 1994. októberi számában jelent meg)

(saját fordítás)