Henry Hazlitt
Költekezéssel a mennyországba?

Íme, hát megtudtuk: az elmúlt néhány év prosperitását a hatalmas kormányzati kiadásoknak köszönhetjük. Kivált a fegyverkezésre költött pénzeknek és a külföldnek adott segélyeknek. És e kiadások bármiféle megkurtítása, mondják figyelmeztető hangok, gazdasági recesszióhoz vezetne. Sőt immár azt is megtudtuk, hogy amennyiben a recesszió jelei mutatkoznak, úgy a kormánynak további pénzeket kell elköltenie, hogy ezáltal életben tartsa a fellendülést.

Ez a nézet persze teljességgel téves. Kiegyensúlyozott központi költségvetés mellett a kormányzati költekezés kiterjesztése egyáltalán nem serkenti az üzleti életet, lévén, hogy minden egyes elköltött dollárt a kormánynak előzőleg el kellett vonnia az adófizetőktől. Így aztán a kormány részéről egy masszív költekezési program legfeljebb eltéríteni tudja a pénzek folyását az egyik irányból egy másikba. Ami pedig a segélyeket illeti, amennyivel több pénzt adunk az európaiaknak, hogy azok amerikai árukat vegyenek, épp annyival marad kevesebb pénz nálunk, hogy mi magunk amerikai árukat vegyünk. És mennél többet költünk hadászatra, épp annyival jut kevesebb TV készülékre, hűtőgépre, vagy élelmiszerre. Még a nácik is tudták, választaniuk kell tank és vaj között.

Kiegyensúlyozott költségvetés mellett egy tetemes méretű kormányzati kiadási program nem hogy a gazdaságot nem stimulálja, hanem éppenséggel nagyban visszavesz a jólétből. Egy 15,3 milliárd dollár nagyságú fegyverkezési program, függetlenül attól, hogy az hadászatilag egyébként mennyire indokolt, éppen ekkora összeggel rövidíti meg az új lakóházak építéséhez, vagy más egyéb, a polgári javak termeléséhez szükséges eszközök fejlesztéséhez vagy gyarapításához rendelkezésre álló gazdasági forrásokat. És épp így elmondhatjuk, függetlenül annak indokoltságától, az Európának nyújtandó újabb 5 milliárd dolláros amerikai segély nyilvánvalóan arra kényszerít bennünket, hogy ugyanekkora összeggel fogjuk vissza saját fogyasztásunkat vagy tőkefelhalmozásunkat. Lévén, hogy ugyanazt a tortát nem lehet megenni meg el is ajándékozni.

Így aztán az "irányított gazdaság" pallérozottabb hívei már fölfogták, hogy a kormányzati kiadások pusztán hatalmas méretüknél fogva önmagukban még nem képesek prosperitást teremteni. Ezért a hangsúlyt inkább arra a vásárlóerőre helyezik, amelyet maguk a kormányzati kiadások adnak hozzá úgymond a gazdasághoz, és amely többlet vásárlóerő lényegében a kormányzati kiadásoknak az adóbevételek fölötti részével egyenlő. Avagy némiképp prózaian fogalmazva, e szofisztikált nézet szerint a prosperitás alapja a költségvetési deficit. Vagyis nem a kormányzati kiadások általában, hanem csak a deficit "adja a többlet vásárlóerőt".    

Ám ha az "irányított gazdaság" doktrínájának lényegét erre az egyszerű és nyílt alakjára hozzuk, vagyis hogy csak a deficit számít, akkor láthatóvá válik e tannak egy olyan következménye, amit az "irányított gazdaság" hívei vélhetőleg még nem teljesen fogtak fel. Hogy mire gondolok? Hivatalos becslések szerint az 1950-es költségvetési évre 41 milliárd dollár a várt költségvetési bevétel. Tegyük fel, hogy a jelenlegi gazdasági fellendülés töretlen folytatásához egy 5 milliárd dollár nagyságú költségvetési deficitet vettek tervbe. Ez ugye 46 milliárd dollár nagyságú költségvetési kiadást jelent (amit a Truman által beterjesztett költségvetési tervezet egyébként könnyedén hoz is). Ha azonban valóban igaz, hogy csak a deficit nagysága számít, akkor az üdvözítő 5 milliárd dollárnyi költségvetési hiány úgy is elérhető lenne, ha a kiadási oldal volna 41 milliárd dollár, és egy adócsökkentéssel a bevételi oldal mindössze 36 milliárd dollár lenne. Vagy éppenséggel a kiadások adnának 36 milliárd dollárt, a bevételek meg csak 31 milliárdot. Az még nagyobb adócsökkentés. Valójában bármekkorát vágjunk is a kiadási oldalon, a vágyott "többlet vásárlóerő" mindig produkálható, feltéve, hogy az adóbevételeket még jobban visszavágjuk. Ráadásul adókat csökkenteni vagy épp újra felemelni mindig sokkal gyorsabban és könnyebben megy, mint a költségvetési kiadásokat visszafogni vagy újra emelni. A növekvő költségvetési kiadások ui. hajlamosak állandósulni, amennyiben a fölmerülő érdeksérelmek miatt utólag igen nehéz azokból visszavenni. Emellett a növekvő kiadásokhoz szükséges nagyobb adóbevétel még a termelésre is ellenösztönzően hat. Röviden, ha költségvetési deficittel szeretnénk élénkíteni a gazdaságot, azaz prolongálni a boomot, akkor az egy adócsökkentéssel sokkal rugalmasabban, hatékonyabban és veszélytelenebbül kivitelezhető, mint a költségvetési kiadások növelésével.

De mindezzel persze csak az "irányított gazdaság" doktrínájának teljes csődjét kívánom hangsúlyozni. Növekvő adókból fedezett növekvő állami kiadásokkal egyáltalán nem lehet gazdaságot élénkíteni. Kizárólag egy pénz- és hitelteremtéssel finanszírozott deficit képes a gazdaságot stimulálni. De az csak egy átmeneti inflációs fellendülés lehet legfeljebb, ami ugyan képes elnyújtani a gazdasági boomot, de csakis egy később elkerülhetetlenné váló súlyos recesszió árán.

(A cikk a Newsweek 1949.május 9-i számában jelent meg. Eredeti kiemelések.)

(saját fordítás)