Az új középkor című Umberto Eco esszében a bankok tükörpalotái olyanok, mint a középkori katedrálisok, az egyetemek, mint a kolostorok, a gyárkomplexumok, mint erődítmények, a biztonsági cégek őrző-védői, mint zsoldosok, feudumokat szolgáló bandériumok, a terepjárók, mint hintók, a városok közeli domboldalaiban és zöldövezeteiben nemesi kúriák, villák, partik és fogadások, a másik oldalon pedig a külvárosok gettói, a szegények, bevándorlók városnegyedei. A kormány, mint királyi udvar, de nem központ. Az iparmágnások, sajtómágnások, pénzmágnások kiskirályságai. Mindez fenséges látvány. Azaz, posztmodern.

Immanuel Kant esztétikájában a fenséges olyan megjelenítés, amit nem lehet egyetlen átfogó képben megragadni, mert a sokféle részlet szétfeszíti a képzelőerőt. A fenségesnek tehát nincs közepe, nincs fókusza, hiszen a fókusz azt jelentené, hogy létezik egy olyan nézőpont, ahonnét áttekintés volna nyerhető az egészről. A fenséges világ szent vadonjában talajtalanná válunk. Az Eco esszé archaizáló látásával a jelent ebbe a nyüzsgő, fenséges kaotikusságba helyezi. A jelenkor nagy freskóját, miként az írás sugallja, a nyüzsgő szétszórtság kaleidoszkópikus látványa jellemzi, a középpont hiánya, az egységes rendezőelv hiánya; a dolgok különélete, a diszkontinuitás levegőssége; a sokféleség bizarr szépsége, a töredékesség öröme. Mintha Eco azt mondaná: hiányzik az egységes, uralkodó történelmi narratíva, amivel saját korunk felbolydult világa leírható lenne. Kérdés, van-e egyáltalán ilyen. Vagyis az esszében nem annyira a konkrét analógiák érdekesek, mintsem inkább az esztétikai reflexió, mint a valóság megragadásának eszköze, amennyiben jelzi, hogy az értelem még nem választotta ki a maga fogalmait. Mert, miként azt Friedrich Hegeltől tudjuk, Minerva baglya alkonyatkor kezdi meg röptét.