A világ feladja leckéit, az ember meg olyan, mint az engedelmes diák, próbál megfelelni: úgy él, hogy a világ diktálta nyílt vagy hallgatólagos elvárásokhoz igazodik. A lecke persze alapos, gyakorta nehéz is, így aztán egyre csak görnyed a körülményeknek görcsösen szót fogadni vágyó nebuló. Olyan mint egy teve, mindent magára vesz.

És ettől aztán nyomja a lelkét a sok-sok elvárás. Mígnem egy csöndes órán így szól magához: "Francba az életnek ezekkel az állítólagos igazságaival és hallgatólagosan diktált elvárásaival! Végtére mi dolgom velük! Sötét felhők csak, eltakarják napom! Könnyűnek vágyom lelkemet, nem nehéznek! Saját igazamat akarom!" És az ember ekkor dacolni kezd a világgal, és kivonul a maga sivatagába. Olyan lesz, mint az oroszlán. Ám a dacos ember még csak másokkal szemben igenli magát, karmait villogtatja és harap.

Ám ahogy megerősödnek léptei az új úton, úgy hagy fel az ember lassan a dacossággal - immár nem mással szemben, hanem önmagáért igenli magát. "Nemde sötét felhő a dac is!"- gondolja. És önnön igazsága természetes ártatlansággá változik. Az ilyen ember olyan lesz, mint a gyermek. Folytonos újrakezdés, játék, magából kigördülő kerék. Mint a gyermek játéka, könnyű, ártatlan öntörvényűség.

Így ír az autonóm személyiség fenomenológiájáról Nietzsche a Zarathustra A három változásról című fejezetében.