Pogátsa Zoltán blogjában olvasom, idezem:

Magyarországon valószínűleg megdöbbentően kevesen hallottak még a Gramm-Leach-Bliley törvényről, pedig nyugaton ma már konszenzus van arról, hogy ez a piaci fundamentalista elvű dereguláció vezetett a jelzáloghitelezéshez, a hitel-derivatívákhoz, és ezeken keresztül az amerikai pénzügyi rendszer összeomlásához.

Elöljáróban: a pénz- és tőkepiacok a gazdaság egyik leginkább felügyelt és szabályozott területeinek számítanak a világon mindenhol. A válság kirobbanásakor az amerikai Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleti Bizottság (Securities and Exchange Commission) pl. több mint nyolcszor annyi embert foglalkoztatott, mint az amerikai Fogyasztóvédelmi Bizottság (Consumer Product Safety Commission), ami évente több ezer kereskedelmi terméket vizsgál. Az elmúlt évtizedekben rohamosan nőtt az amerikai pénzügyi szabályozó- és felügyeleti szervek személyi állománya és költségvetése, évente pedig több száz új szabályozási javaslat születik.
A deregulációt illetően valóban az 1999-ben elfogadott pénzügyi szolgáltatások modernizálásáról szóló törvényre (Gramm-Leach-Bliley Act) szokás leginkább hivatkozni, Pogátsa ebben nem téved. A demokrata Bill Clinton elnök által aláírt törvény eltörölte az 1933-as banktörvény (Glass-Steagall Act) azon rendelkezését, ami intézményesen szétválasztotta a befektetési és kereskedelmi banki tevékenységeket (praktikusan, hogy holdingtársaságok kereskedelmi bankokat, biztosítótársaságokat és befektetési bankokat is tulajdonoljanak). Mindazonáltal ennek a törvényi változásnak nem volt lényegi hatása a válság kialakulására, kevés társaság folytatott ui. de facto kereskedelmi és beketetési banki tevékenységet. A Bear Stearns vagy a Lehman Brothers pl. nem állt kapcsolatban semmilyen betétgyűjtéssel foglalkozó pénzintézettel. Az új szabályozás éppenséggel lehetővé tette, hogy a csődbe jutott Bear Stearnst a JP Morgan Chase magába olvassza (a Merrill Lynchet a Bank of America), vagyis a nagyobb szabadság inkább növelte mintsem csökkentette a pénzügyi rendszer stabilitását. Az értékpapírosítás gyakorlata pedig a Gramm-Leach-Bliley Actet megelőzően is létezett: jelzáloghitellel fedezett értékpapírok a '70-es évek elejétől léteznek, a legkülönbözőbb pénzáramlásokat, illetve pénzáramlásra szóló követeléseket átcsomagoló CDO-k pedig a '80-as évek második felében jelentek meg. Az értékpapírosításra épülő keletkeztető és szétosztó ún. OAD modell valójában egészen addig jól működött, amíg agresszív politikai nyomásra ("elérhető lakást mindenkinek", "tulajdonosi társadalmat" stb.) a Szövetségi Lakáshivatal (Federal Housing Administration) és az ún. kormányzat által szponzorált ingatlanpiaci intézmények (Fannie Mae, Ginnie Mae, Freddie Mac) teljesen fel nem puhították a hitelezési standardokat. És persze kellett még az is, hogy a Moody's, a Fitch, a Standard & Poor's az utolsó pillanatig a legjobb befektetési kategóriába sorolják azokat a fedezett adósságkötelezvényeket, amelyek mögött már döntően másodrendű besorolású jelzálogadósok voltak. Nota bene távolról sem ez volt az első eset, hogy ezek a nagy amerikai hitelminősítő intézmények ekkorát tévedjenek. Mindazonáltal érdemes ezesetben is egy lényeges dolgot megjegyezni: bár az Egyesült Államokban már a XIX. században is léteztek hitelminősítő cégek, ám e három társaság szerepe valójában csak 1975-től nőtt jelentősen, miután az Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleti Bizottság kizárólagos joggal ún. Államilag Elfogadott Statisztikai Minősítő Szervnek (Nationally Recognized Statistical Rating Organization) ismerte el őket, ezáltal pedig kvázi-hivatali rangra emelte a szerepüket a pénzügyi világban. E cégek szava ui. lényegében törvényi erővel bír, amennyiben számos szabályozás alapul az általuk kiadott minősítésen (pl. a pénzintézetek a vagyonuknak csak meghatározott százalékát tarthatják az általuk kockázatosnak minősített befektetésekben). Ezek a cégek államilag biztosított oligopol piacon működnek, félállami státuszban, a szabályozás kreálta kartellben. Nincsenek versenyhelyzetben, nincs következménye, ha tévednek, és ezért szívesen tévednek, ha azt megfizetik, lévén hogy egyébként magáncégek. Erről van ma nyugaton konszenzus: a pokolba (subprime-válságba) vezető utat a politikai jószándék kövezte ki meg a félállami piaci szereplők. És akkor a monetáris politikáról szó sem esett.