G. W. F. Hegel szerint a sztoicizmus lényege az, hogy a tudat a sokféle természetes meghatározottságából folyamatosan kihátrál, és visszahúzódik a gondolkodás egyszerű, tiszta közegébe, amely közegben - éppen mert a gondolkodás tiszta közege - minden különbség maga is csak valami gondolt különbség. Így aztán a sztoikusnak mindegy, hogy gazdag-e vagy szegény, úr-e vagy szolga, egészséges-e vagy beteg, jó épp úgy nem érheti, mint rossz, balsors épp úgy nem, mint szerencse. A gondolkodás elvont közegébe visszahúzódó tudat számára ezek a különbségek nem valóságosak, hiszen az a különbség, amit csak a gondolat tételez a gondolat által meg is szüntethető. A sztoikus nem nyugtalankodik: a különbség csak vélekedés kérdése, és nem érinti a tiszta gondolatnak azt az elvont közegét, amelyben a sztoikus él.