Minél kevésbé van tisztában az orvostudomány valamely betegség lényegével, annál inkább hajlik a közvélekedés arra, hogy azt alapvetően lelki eredetűnek tekintse. A XIX. század még ismerte a tuberkulózisra hajlamos személyiséget, írja Sontag. E szerint a szenzibilis, mély érzésű és intelligens ("finom lelkű"), ámde vágyaikat elfojtó, zárkózott emberek voltak úgymond tuberkulózisra hajlamosak. Nota bene a vágyak elfojtása mint a betegségek oka amolyan archaikus képzet. Ahogy Schopenhauer mondja: "a betegség annak a jele, hogy maga az akarat beteg". A betegség lemondás, a tudattalan halálvágy testi megjelenése. "Boldog ember nem kapja meg a pestist" - mondották anno. Régi romantikus regényekben ha az imádott férfi meghalt, az asszonyt a következő télen elvitte a tbc. "Aki vágyik, de nem cselekszik, pestist idéz" - írja Blake. Persze a tuberkulózisra való hajlam téveszméje csak addig létezett, amíg Koch nyilvánosságra nem hozta 1881-ben a tuberkulózisbacilus felfedezését. Azóta a melankolikus alkat nem rizikófaktor. Ám az archaikus képzetek tovább élnek. Tudjuk, manapság elsősorban azokat viszi el a rák, akik feladják. Más szóval, a rákból való kigyógyulás döntő feltétele, hogy a beteg visszanyerje az élni akarását. A népi bölcsesség szerint ma is Schopenhauer beteg akaratát kell mindenekelőtt meggyógyítani, az elfojtott élan vitalt. De csak amíg nem jön az új Koch.