Válságok

Nathaniel Branden
Válságok


(The Objectivist Newsletter 1962. augusztus)

ELKERÜLHETETLENEK A VISSZATÉRŐ VÁLSÁGOK EGY LAISSEZ-FAIRE KAPITALISTA RENDSZERBEN?

Jellemző, hogy ellenfelei olyan hibákat tulajdonítanak a kapitalizmusnak, melyek valójában nem magából a kapitalizmusból származnak, hanem az etatizmusból: hibákat, melyek a kormány gazdasági intervenciójából fakadnak, és melyeket a kormányzati intervenciók tesznek egyedül lehetővé. Ékes példája az efféle vádnak, hogy a kapitalizmus kizárólagos monopóliumok kialakulásához vezet, miként arról máshol már szót ejtettem. Mindazonáltal a leggyakrabban hangoztatott vád szerint a kapitalizmus - természetéből fakadóan elkerülhetetlenül - időszakos válságokhoz vezet. Az etatisták egyfolytában azt szajkózzák, hogy a gazdasági válságok (az ún. üzleti ciklusok, avagy a „fellendülés és hanyatlás” jelensége) a laissez-faire kapitalizmus inherens velejárói, és hogy a szabályozatlan szabad piac kudarcára az 1929-es Nagy Válság szolgált végső bizonyítékul. No de mi az igazság valójában?

Egy válság a termelés és a kereskedelem nagymértékű csökkenését jelenti, amit a kibocsátás, a beruházás, a foglalkoztatás és a befektetett eszközök (berendezések, gépek stb.) értékének éles visszaesése jellemez. A szokásos üzleti fluktuációk, az ipar bővülési ütemének átmeneti csökkenése nem okoz válságot. Egy válság a gazdasági tevékenység nemzetgazdasági szintű összehúzódását és a beruházási eszközök értékének általános csökkenését jelenti – nagy arányban. Mindazonáltal nincs a szabad piac természetében semmi, ami ilyesfajta eseményt okozna. Számtalanszor megcáfolták már az olyan népszerű magyarázatokat, melyek szerint a válságot a „túltermelés”, az „elégtelen fogyasztás”, a monopóliumok, a munkamegtakarító eszközök, a rossz jövedelemeloszlás, a túlzott felhalmozás stb. okozná.

A gazdasági tevékenység igazodása a változó körülményekhez, a tőke és a munkaerő áramlása az egyik ágazatból a másikba valójában folyamatos egy kapitalista gazdaságban. De mindez a kapitalizmust jellemző dinamikát, növekedést és fejlődést jelenti. Mindig van ugyanakkor lehetőség egyik vagy másik területen profitot szerezni, mindig van igény és kereslet javakra, és csak az változik, hogy épp mely javak termelése válik leginkább nyereségessé. Persze bármelyik ágazatban lehetséges relatíve túlkínálat, és akkor abban az ágazatban esnek az árak, a jövedelmezőség, a beruházás és a foglalkoztatás, és akkor a tőke és a munkaerő megindul, hogy másutt előnyösebb alkalmazásra találjon. Egy ilyen ágazat átmenetileg valóban stagnálni kezd, ami az indokolatlan, vagyis gazdaságtalan, előnytelen és improduktív beruházás eredménye.

Ám az aranystandard alapon működő szabad gazdaságban az ilyen improduktív beruházások terjedelme erősen korlátozott, és az indokolatlan spekuláció nem növekedhet akadálytalanul addig, míg végül aztán maga alá gyűri a teljes nemzetet. Egy szabad gazdaságban ui. a vállalkozások finanszírozásához szükséges pénz- és hitelkínálatot objektív gazdasági tényezők határozzák meg. A bankrendszer működik a gazdasági stabilitás őreként. Azok az elvek, melyek a pénzkínálatot szabályozzák elejét veszik a nagymértékű indokolatlan beruházásoknak. A legtöbb vállalkozás ui. - legalábbis részben - banki hitelből finanszírozza a tevékenységét. A bankok mint befektetési klíringházak funkcionálnak, és azokba a vállalkozásokba fektetik az ügyfeleik megtakarításait, amelyek a legsikeresebbnek ígérkeznek. A bankok nem rendelkeznek korlátlan forrásokkal hiteleikhez, csak korlátozottan, aranytartalékaik erejéig tudják hiteleiket kiterjeszteni. A siker érdekében, vagyis a profitért, ami által magukhoz vonzzák a befektetők megtakarításait, a bankoknak megfontoltan kell hitelt nyújtaniuk: azokat a vállalkozásokat kell megtalálniuk, amelyeket a leginkább megbízhatónak és potenciálisnak nyereségesnek ítélnek.

Ha a megélénkülő spekuláció időszakában a bankok a hitelkérelmek számának abnormális növekedésével szembesülnek, akkor a rendelkezésre álló pénz szűkülésére válaszul a) megemelik a kamatlábakat, és b) még szigorúbban bírálják el a hitelt kérelmező vállalkozásokat, azaz még szigorúbbá teszik azokat a feltételeket, amelyek alapján megbízhatónak ítélnek egy beruházást. Ennek következményeként nehezebb lesz forrásokhoz jutni, ami a beruházások átmeneti megszorítását és összehúzódását okozza. Ilyenkor az üzletemberek gyakran kénytelenek azzal szembesülni, hogy nem tudják az általuk vágyott hitelt megszerezni, és vissza kell fogniuk fejlesztési terveiket. A részvények vásárlása, ami a befektetők részéről a vállalatok jövőbeni becsült bevételeire reflektál, szintén csökken, a túlértékelt részvények ára pedig esik. A gazdaságtalan tevékenységet folytató vállalkozások már nem képesek további hitelhez jutni, és kénytelenek lehúzni a rolót. A termelési tényezők elpocsékolása következésképp megáll, a hatékonytalanság megszűnik. Ám a gazdaság legrosszabb esetben is csak egy enyhe recesszión megy át, azaz a beruházás és a termelés általános színvonalának enyhe csökkenésén. Egy, a regulációtól nem megbénított gazdaságban a korrekciós folyamat ui. nagyon gyorsan megtörténik, a termelés és beruházás pedig újra növekedésnek indul. Az átmeneti recesszió nem káros, sőt hasznos. A gazdasági rendszer hibájának korrekcióját jelenti, a beteg állapot megszűnését, és az egészséges gazdasági működés visszatérését. Egy ilyen recessziónak ugyan jelentős hatása lehet néhány ágazatban, de a gazdaság egészét nem döntheti romba.

Egy olyan, az egész nemzetgazdaságra kiterjedő válság, mint ami a harmincas években történt az Egyesült Államokban egy szabad társadalomban nem történhetett volna meg. Azt a válságot a kormánynak a gazdaságba való beavatkozása tette lehetővé. Konkrétabban, a pénzkínálatnak a kormány általi manipulálása. A kormány politikája akkor lényegében abban állt, hogy kikapcsolta azt az önszabályozó mechanizmust, ami a free banking rendszer immanens sajátja, és ami elejét veszi egy elszabaduló spekulációnak, és így az abból fakadó gazdasági összeomlásnak is.

A gazdasági folyamatokba történő minden kormányzati beavatkozás azon a meggyőződésen alapul, hogy a gazdasági törvények nem szükségszerűek és az ok-okozat elve felfüggeszthető, illetve hogy a világon minden „rugalmas” és „képlékeny”, kivéve a bürokraták önkényes elképzeléseit, amelyek viszont mindenhatók, és holmi valóság, logika és közgazdaságtan nem állhat az útjukba. Ez a hallgatólagos feltevés vezette a Federal Reserve System 1913-as megalapítását is, vagyis egy olyan intézmény létrejöttét, ami szerte az országban (bonyolult és gyakran indirekt eszközök által) felügyelettel bír az egyes bankok felett. A Federal Reserve felszabadította a bankokat azok alól a „korlátok” alól, melyet tartalékaik nagysága jelentet számukra, felszabadította őket a piac törvényei alól, egyúttal kivívta a jogot a kormánytisztviselők számára, hogy meghatározzák, mennyi hitel álljon rendelkezésre a gazdaságban és mikor.
 
És az „olcsó pénz” politikája volt a célja és vezérlő ideája ezeknek a hivatalnokoknak. A bankok hitelezését többé nem korlátozta aranytartalékaik nagysága, a kamatlábak már nem emelkedtek a növekvő spekulációs hitelkeresletre válaszul, a hitel pedig mindaddig könnyen elérhető maradt, amíg a Federal Reserve azt másként nem kívánta. A kormány pedig mindezt azzal indokolta, hogy kivéve a bankok kezéből a pénz- és hitelügyletek kontrollját, és így más szempontokat is szem előtt tartva, mint az „önző” bankárok, a hitelkínálat tetszés szerinti bővítésével és szűkítésével úgy lehet kontrollálni – egyéb intervenciós intézkedések segédletével – a beruházásokat, hogy az gyakorlatilag folyamatos prosperitást biztosítson. Sok bürokrata tényleg elhitte, hogy a kormány a soha véget nem érő boom állapotában képes tartani a gazdaságot. Kölcsönvéve Alan Greenspan örökbecsű hasonlatát, ha a laissez-faire kapitalizmusban a bankrendszer, és a rendelkezésre álló pénzforrásokat szabályozó elvek úgy működtek, mint egy biztosíték, ami megakadályozza, hogy a gazdaság zárlatos legyen, akkor a kormány a Federal Reserve Systemmel ehelyett egy egypennyst tett a biztosítószekrénybe. Az eredmény pedig az a földindulás lett, amit az 1929-es összeomlásnak nevezünk.

Végig az 1920-as évek során a kormány arra késztette a bankokat, hogy tartsák a kamatlábakat egy mesterségesen fenntartott, és gazdaságilag indokolatlanul alacsony szinten, aminek az lett az eredménye, hogy ömlött a pénz minden lehetséges spekulatív vállalkozásba. 1928-ra már egyértelműen látszottak a veszély jelei: burjánzottak a megalapozatlan beruházások, a részvények túlértékeltsége nőtt. A kormány pedig úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a veszély jeleit. Egy free banking rendszer saját gazdasági logikája okán szükségszerűen megfékezte volna az elszabaduló spekulációnak ezt a folyamatát: drasztikusan korlátozta volna a hitelek és a befektetések expanzióját. A gazdaságtalan beruházásokba fektető bankok, a rossz hatékonyságú vállalkozások, illetve a velük kapcsolatban állók ugyan szenvedtek volna ettől, de ennyi. Az egész gazdaság nem bukott volna orra. Mindazonáltal, az „anarchikus” free banking rendszer megszűnt, és felváltotta a „felvilágosult” állami tervezés.

A boom és a vad spekuláció – ami minden nagyobb válságot megelőz – kontrollálatlanul folytatódhatott tovább, és egyre nőtt a téves kalkuláció és beruházások hálója a gazdaságban. Az emberek gyakorlatilag mindenbe befektettek és csináltak vagyonokat egyik napról a másikra – papíron. A profitokat a vállalatok jövőbeni bevételeinek nevetségesen eltúlzott becslése alapján kalkulálták. Válogatás nélkül folyt a hitel, abban a hiszemben, hogy az áruk majd valamiféleképpen ott lesznek biztosítékul. Mindez olyan volt, mint amikor valaki fedezetlen csekkeket állít ki, abban a reményben, hogy valamiképpen pénzt szerez majd, amit még azelőtt bankba tehet, hogy bárki is beváltaná a csekket.

Ámde A = A, a valóság nem végtelenül rugalmas. 1929-ben a gazdasági és pénzügyi rendszer hihetetlenül ingataggá vált, és mire a kormány végül kétségbeesetten megemelte a kamatlábakat már túl késő volt. Meglehet, senki sem tudja pontosan, hogy mi indította el a pánikot, de ennek nincs is különösebb jelentősége: az összeomlás elkerülhetetlenné vált, és akármi elindíthatta volna. És amikor az első banki és kereskedelmi kudarcokról szóló hírek terjedni kezdtek a bizonytalanság a rémület egyre szélesebb hullámaiban söpört végig az országban. Az emberek kezdték eladni a részvényeiket abban a reményben, hogy még haszonnal kiszállhatnak a piacról, vagy hogy gyorsan pénzhez jussanak, mert a bankok a hitelek visszafizetésére szólították fel őket. És ezt látva aztán mások is ideges eladásba kezdtek, így gyakorlatilag egyik napról a másikra lavinaként zuhant a tőzsde, az árak összeomlottak, az értékpapírok elértéktelenedtek, a hiteleket visszahívták, melyek közül sokat nem tudtak visszafizetni, a befektetési eszközök értéke zuhant, egész vagyonok szívódtak fel, hogy aztán 1932-re a gazdasági élet lényegében megálljon. A valóság megbosszulta magát.

Ez volt az 1929-es válság lényege, ami ékes bizonyítékul szolgál a „tervezni próbált” gazdaság katasztrofális következményeire. Egy szabad gazdaságban, ha valaki hibás gazdasági döntést hoz, akkor annak maga viseli a következményeit (illetve talán azok is, akik közvetlen kapcsolatban állnak vele), ha viszont egy központi tervező hoz hibás gazdasági döntést, akkor az egész ország megszenvedi a következményeket. Az 1929-es válságért mindazonáltal nem a Federal Reserve és nem a kormányzati intervenció lett hibáztatva, hanem a kapitalizmus. A szabadság – harsogta az összes etatista – megkapta az esélyt, de kudarcot vallott. Annak a kevés gondolkodó embernek a hangját pedig, akik rámutattak a bajok valódi okára elnyomta a kapitalizmussal, az üzletemberekkel és a profitérdekkel szembeni vádaskodás. Pedig az ország megúszhatta volna az elkövetkező agóniát, ha megértette volna a válság okát. A válság ui. hosszú évekkel húzódott el fölöslegesen ugyanazon hiba miatt, mint ami kiváltotta azt: a kormányzati kontroll és szabályozás miatt.

Szemben a közkeletű tévedéssel, a gazdaság állami irányítása és szabályozása jóval a New Deal előtt elkezdődött, és a vegyes gazdaság léte már az 1920-as években az amerikai élet rögvalósága volt. Ám az etatizmus irányába tett lépések a Hoover adminisztráció alatt szaporábbak lettek, majd a roosvelti New Deal beköszöntével példátlan módon felgyorsultak. A válságból való kilábaláshoz szükséges korrekciós folyamatok bekövetkezését meggátolták a gazdaságot fojtogató új rendelkezések, munkaerőpiaci jogszabályok és az adók emelése. A munkaügyi törvények hatására a munkabérek indokolatlanul megemelkedtek, éppen akkor növelve ezáltal a termelés költségeit, amikor a beruházás és a termelés újraindításához a költségek csökkentésére lett volna szükség. A National Industrial Recovery Act, a Wagner Act és az aranystandard feladása (ezt követően pedig a kormány alámerülése az inflációba és a deficitfinanszírózás orgiájába) csak három példa arra a számos katasztrofális intézkedésre, amit a New Deal során hoztak abból a bevallott célból, hogy kihúzzák az országot a válságból. És mindezek az intézkedések fordítva sültek el.   
 
Ahogyan arra Alan Greenspan „Részvényárak és a tőkekalkuláció” című írásában rámutat, a gazdasági kilábalást nem csak a New Deal törvénykezés akadályozta, még ártalmasabb volt a bizonytalanságnak az az általános atmoszférája, amit a kormány keltett. Az emberek nem tudták, hogy a következő pillanatban milyen új törvény vagy szabályozás fogja őket sújtani, nem tudták, hogy éppen milyen váratlan irányváltások lehetnek a kormány politikájában, nem volt lehetőség a hosszú távú tervezésre. Ahhoz ui. hogy az üzletemberek cselekedni és termelni tudjanak tudásra van szükségük, a racionális kalkuláció lehetőségére, és nem „hitre” meg „reményre”. „Hitnek” és „remények” pláne nincs köze a bürokraták fejében zajló kiszámíthatatlan kavarodáshoz. Ennyit ért el az 1937-ben összeomlott New Deal a kiszámíthatatlan kormányzati viselkedés miatti egyre fokozódó bizonytalansággal: a munkanélküliek száma tíz millió fölé növekedett, az üzleti aktivitás pedig megközelítette az 1932-es mélypontot, ami a válság legrosszabb éve volt.

A hivatalos New Deal mitológia része, hogy Roosevelt „húzott ki bennünket a válságból”. Ámde miként is lett végül a probléma „megoldva”? Ami rendkívüli időkben az etatisták kedvenc húzása: háborúval.

Az 1929-es tőzsdekrach által kiváltott válság nem az első válság volt Amerika történelmében, jóllehet összehasonlíthatatlanul súlyosabb volt, mint bármelyik korábbi. Mindazonáltal ha valaki tanulmányozza a korábbi válságokat, akkor ugyanazt az alapvető kiváltó okot fogja felfedezni: ilyen vagy olyan formában, de a közös nevezője ezeknek a válságoknak a pénzkínálat kormány általi manipulálása. A Federal Reserve System létrehozása pedig rámutat annak természetére, hogy miként növekszik az intervenció a gazdaságban: a FED-et az olyan korábbi válságokra válaszul hozták létre, amelyek maguk is a pénzkínálat kormányzat általi manipulálása eredményeként alakultak ki.

A gazdaság pénzügyi mechanizmusa jelenti az üzleti aktivitás központját, szívét-lelkét. Nincs még egy olyan terület, ahol a kormányzati intervenció katasztrofálisabb következményekkel járna. A pénzkínálat kormány általi manipulálásának és az üzleti ciklusok kapcsolatának általános tárgyalásához lásd Ludwig von Mises "Emberi cselekvés" című művét.

A történelem egy leginkább megdöbbentőbb ténye, hogy az ember nem tanul a történelemből.
A részleteket illetően lásd a jelenlegi kormány politikáját.

(saját fordítás)