A kiszólított előlépett, és magányosan vacogott az asztal mögött trónoló felsőbbség meg az éppen elhagyott nyájmeleg közti űrben. Érdemeit, mulasztásait körülbelül számon tartva ugyan, de azokban mégis elbizonytalanodva, bármilyen meglepetésre készen állt. A Diri némán elolvasta a róla szóló heti bejegyzéseket, jobbra fordult, balra fordult, suttogó tanácskozás hol a fülükkel, hol a szájukkal felé hajló tanárokkal, majd elhangzott a verdikt. Lehetett ez megrovás, dicséret, dörgedelem, állíthatták őt példának a többiek elé, vagy megvonhatták tőle a szombati, sőt a vasárnapi kimenőt is. De nem ez, egyedül az aktus, az eljárás volt itt a lényeges, mondtam a feleségemnek. Éreztem, hogy mindezeket a dolgokat talán nem kellene elmondanom a feleségemnek, legalábbis nem így, hogy napokon, heteken át másról sem beszélek, mert valószínű, hogy untatom, és egészen biztos, hogy gyötröm őt ezzel, mint ahogyan, persze jóval kevésbé, mint őt, de magamat is csak gyötörtem vele, pontosabban szólva, magamat nemcsak hogy kevésbé, de másként is gyötörtem, mondhatni termékenyebben gyötörtem, mint ahogyan őt gyötörtem, ezt már akkor, mialatt beszéltem, mialatt feleségemnek a gyerekkoromat elbeszéltem, már akkor is pontosan éreztem, beszéd közben állandóan gyűlt, dagadt, feszült bennem gyerekkorom réges-régi és most az új veszély által hirtelen újra fellobbantott kelevénye, amely ki akart fakadni és ki is fakadt, tehát a beszéddel, igaz, gyötörtem magam, egyúttal azonban meg is könnyebbültem a beszéd, e gyötrelem által. Olyan volt ez az aktus, mondtam a feleségemnek, akár egy istenítélet, úgy, ahogy azt, mondjuk, egy káplár elképzeli, mondtam a feleségemnek, igen, olyan volt ez az aktus, mint egy auschwitzi appel, még nem igazából persze, csak játékból, mondtam a feleségemnek. Később aztán megtudtam, hogy a Diri is az ottani krematóriumok egyikében füstölgött el, és ha ezt a tényt úgyszólván a végső igazolásának kell éreznem, akkor, igen valószínűen, még mindig a tőle nyert eredményes neveltetésem gyümölcse ez, a kultúráé, amiben hitt, és amelyre pedagógiailag felkészített, mondtam a feleségemnek. (Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért)
