Képzeljük el Friedrich Nietzschét, az örökkön betegeskedő, gyenge fizikumú fiatalembert, a mama egyetlen kicsi fiát, ezt a félénk, álmodozó és szűzies széplelket! A tehetséges ifjú filológust, akinek folyvást Hérodotosz, Plutarkhosz, Thuküdidész hőseivel van tele a lelke, nagy birodalmak felépülésével és összeomlásával, nagy háborúkkal és csatákkal. Képzeljük el az ifjú tudóst, aki hóna alatt könyvet szorongat, pápaszemével öt méterig sem lát, ámde romantikus lelkében a történelmi idők magasából véli megpillantani régi korok dicső századainak titkos szálait, miközben pipogyán belelép a bokáig érő pocsolyába. Nietzsche fiatal tanáremberként csetlik-botlik szűk folyosókon, hunyorog kis tanárikban, alacsony mennyezetű bérházak kormozó kályhájú albérleteiben. És persze egyáltalán nem találja helyét a modern polgári lét lilliputi díszletei között, kis filiszterek, kandallónál ülő, vértelen, hímezgető kisasszonyok társaságában, a kicsinyes álmok, apró törtetések, a kuporgató kispolgári élet világában. Önérzetét hatalmasra puffasztja a schopenhaueri bölcselet. Közben valami testi nyavalyát is összeszed, nem bírja az erős fényt, feje fáj, gyakran hány. Csak távolról, értetlenül nézi mindazt, ami a polgári élet komolysága: asszony, gyerek, hivatal. Nietzsche egy igazi földönkívüli, egy nem e világból való hamisítatlan idióta, aki Lou Saloméval történő első találkozásakor a következő mondattal szólítja meg a nőt: miféle idegen bolygóról pottyantunk mi ide, egymás elé?