Kezembe akadt, hát elolvastam Babits A magyar jellemről című esszéjét. Babits szerint a magyar legfőbb jellemvonása a horatiusi nil admirari - a mindent látott ember passzív józansága, realizmusa, flegmasága és óvatossága. A vállrándítás, amivel minden dolgot tudomásul vesz, mondván, történt ilyen már máskor is (majd pöfékelve pipájába szív). Aztán Babits e faculté maitresseből levezet egyet-mást: kezdve onnan, hogy a magyar sokkal inkább "politikus nemzet”, mintsem "harcos nemzet", egészen odáig, hogy magyar ember "idegenért nem adja vérét" meg hogy a változásban is állandóságot kereső ösztöne nem rokonszenvezik az "értékek átértékelésével". Plusz a magyar jellem opponál "az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az ősi, megszentelt jogokat, leborul a nyers erőszak előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát". Bár Babits maga jegyzi meg, hogy a "nemzetkarakterológiai" vizsgálatok legtöbbször politikai megfontolásokat követnek, mikor is a vizsgálódás célja egy előzetes politikai gondolatépítménybe illeszkedő nemzeti karakter megkreálása, valójában Babits esetében is teljesen nyilvánvaló az (aktuál)politikai indíttatás. Babits tanulmánya eredetileg a Szegfű Gyula szerkesztette híres 1939-es Mi a magyar? című tanulmánykötetben jelent meg. A laktanyákban ekkor már javában pucolták a fegyvereket. Ugyanezen Szegfű szerkesztette kötetben jelent meg Kodály Magyarság a zenében című esszéje. Ebben ilyeneket ír Kodály: "Szomszédainkkal való évezredes érintkezés eredménye a sok közös dallam. Néha nem könnyű megmondani, melyik honnan ered. (...) Legkevesebbet talán a németektől vettünk át. Nem csoda: homlokegyenest ellenkezik már a két nyelv ritmusa és hangsúlya, ezenfelül a tisztán zenei sajátságok is ellentétesek." Nos, a Babits-féle nemzetkarakterológia épp ilyen.