Beethoven Egmont-nyitánya kétségtelenül remekmű. Ugyanakkor mint programzene – mint Goethe Egmont drámájához írt zenei nyitány – teljes félreértés. A zenei karakter épp az ellentéte a drámainak. Beethoven sokkal inkább kanti-schilleri alkat mintsem goethei: nála a szabadság a világgal való állandó harcból fakad, a korlátokkal szembeni örökös küzdelemből. Ezzel szemben Goethénél a szabadság a könnyűség, a küszködés hiánya, a napfényes derű, a huzatosan áttetsző nagy terek, a nyitottság, az egészséges erő és virtus szeretete. Goethe számára a rabságot nem annyira az individuum külső korlátozása jelenti, mint inkább a nyomott légkör, vívódás, lapítás, hátsó szándék, meghunyászkodás, belső frusztráltság. Más szóval két alapjaiban különböző fiziológiai karakterről van szó. Goethe Egmontjának legfőbb alkati vonása épp az ellenérzéstől való irtózás, a harcra, a küzdelemre való képtelenség (lásd az olyan jeleneteket, amikor az orleáni herceg kéri Egmontot, hogy ne menjen Albához, mert az tőrbecsalja, vagy Egmont börtöni tűnődését, vagy azt, amikor a spanyol csapatok megérkeznek, az egész város otthon lapul, egyedül Egmont lovagol). Egmontnak az akadályokkal szembeszegülő, a korlátokat leküzdő hősként történő heroikus–romantikus ábrázolása a dráma lényegét véti el.