Van egy jelenség, amit a közgazdászok – Garrett Hardin 1968-as cikke után – a „közlegelők tragédiájának” (tragedy of the commons) neveznek. E jelenség lényegét jól ragadja meg az ismert bölcsesség, mely szerint közös lónak túros (sebes) a háta. Szóval tényleg csak röviden: ha egy jószágnak mindenki a gazdája, akkor senki sem a gazdája, így senki nem is fog tenni azért, hogy azt megóvja, ellenben mindenki próbál annyi pillanatnyi hasznot kipréselni belőle, amennyit csak bír, és ezáltal a jószágot idő előtt leélik, kimerítik, elpocsékolják. A közlegelők esetében ez azt jelenti, hogy a túllegeltetés következtében a legelők idejekorán elgyomosodnak, talajuk kimerül stb. Ezzel szemben, ha egy legelő magántulajdonban van, akkor a tulajdonos nem kizárólag a pillanatnyi haszonra van tekintettel, hanem a hosszú távú érdekére is. Még húsz év múlva is szeretne legeltetni azon a földön. Tudálékosan mondva: egy magántulajdonos a jószágnak nem csak a rövid távú jövedelemtermelő képességére van tekintettel, hanem annak tőkeértékére (jövőbeli jövedelemtermelő képességére) is. Más szóval a „közlegelők tragédiájára” a magántulajdon a megoldás (miként arra egyébként Hardin is utal).

Hans-Hermann Hoppe Demokrácia, a bukott bálvány című opusában azt a provokatív állítást fogalmazza meg (sok egyéb provokatív állítás mellett), hogy „a monarchiából a demokráciába való átmenet nem fejlődés, hanem a civilizáció hanyatlása”. Egy monarchikus uralkodó ui. még úgy tekintett az országra, mint a tulajdonára, amit megőrizni, gyarapítani és örökül hagyni vágyott, míg egy demokráciában bárkinek lehetősége van hatalomra kerülni, és ezáltal – vélekedik Hoppe – az államhatalom „közlegelővé” változik. (…) Innentől meg mindenki viszonylag könnyen végig tudja gondolni.