A rózsa rügy, de nem rügy, hanem bimbó, de nem bimbó, hanem szirmot bontott virág, de nem szirmot bontott virág, hanem elszáradt kóró. Egy dolog minden pillanatban valami, és valami más. A rügy átmegy bimbóba, tehát valami másba, a bimbó átmegy virágba, tehát valami másba, a virág átmegy kóróba, tehát valami másba. A dolog valaminek léte, és ugyanabban a pillanatban tagadása is ennek a létnek – átmenet a másba. A dolog léte egyszerre meglét (önmagával való azonosság) és átmenet valami másba (önmagával való nem-azonosság). Ám amikor a rózsa a rügyből átmegy bimbóba, a bimbóból virágba, és abból kóróba, akkor nem egyszerűen valami másba megy át, hanem saját más-létébe: nem idegen lényegbe, hanem saját lényegébe. Mert a rózsa rügy, de nem csak rügy, hanem bimbó, de nem csak bimbó, hanem virág, de nem csak virág, hanem kóró. A rózsa igazsága tehát nem a rügy, nem a bimbó, nem a virág, nem a kóró, de a rügy is, a bimbó is, a virág is, a kóró is. A dolog azonosság és nem-azonosság azonossága. Egyszerre lét és létrejövés. A rózsa léte maga e mozgás, amelyben kibomlik saját lényege. A dolog léte mozgás. Önmaga mássá-levésének önmagával való közvetítése, ami lényegének kibontakozása. Igaz az egész, ahogy Hegel mondja.