Az árrendszer mellőzésével a keynesiánusok saját maguk kreálják a problémát. Ennek az ütődött közgazdaságtannak az olyan elemzés a védjegye, ami valahogy mellőzi az árakat, és kizárólag az olyan aggregátumok nyelvén beszél, mint a jövedelem, a kiadás és a foglalkoztatás.

A „mikroökonómiából” tudjuk, hogy ha valamiből „többlet” van a piacon, ha valamit nem lehet eladni, akkor annak az egyedüli oka az, hogy az árát valamiképpen túl magasan tartják. Így aztán a többletre vagy bármiféle piaci kihasználatlanságra az a gyógymód, ha csökkentik a kért árat, legyen szó munkabérről, gépek és berendezések vagy a kiskereskedelmi készletek áráról.
 
Röviden – ahogyan arra William H. Hutt az 1930-as években ragyogóan rámutatott, és amely üzenetet aztán elsodort a keynesi forradalom heve –: egy termelési tényező kihasználatlansága és tétlensége kizárólag azért következik be, mert a tényezőtulajdonos szándékosan visszatartja azt a piactól. Mert nem hajlandó elfogadni az érte felkínált árat. Ebben a mélyebb értelemben minden munkanélküliség és kapacitás kihasználatlanság önkéntes.    
 
Miért tartja vissza egy tulajdonos a termelési tényezőt szándékosan a piactól?  Általában azért, mert egy magasabb árra (vagy munkabérre) vár. Ám egy szabad és akadályoktól mentes piacon a tényezőtulajdonosok hamar szembesülnek a tévedésükkel, és amikor belefáradtak abba, hogy nem lesz bevételük munkából, gépből, termékből, végül kellően alacsony árat fognak kérni, hogy el tudják adni azt, amijük van.
(Murray N. Rothbard: Keynesian Myths In)