The Dynamic Effects Of The Common Market című tanulmányában Kaldor azt írja, ha létrejön a Werner-tervben felvázolt monetáris unió, akkor egyes tagországoknak az évek során növekvő kereskedelmi deficittel kell majd szembesülniük, míg más tagországoknak hasonló kereskedelmi szufficittel. Aminek az lesz az eredménye, hogy a szufficites országok fogják folyamatosan finanszírozniuk a deficites országokat. Mivel a tanulmány 1971-es, ez a jóslat szépen bejött. Jóllehet Kaldor érvei nem feltétlenül helytállók.

Kaldor gondolatmenetének két sarkalatos eleme van: 1.) a tagországokban a nominális bérek növekedési üteme egymáshoz képest kevésbé fog eltérni, mint a termelékenység növekedési üteme, így a fajlagos bérköltségek (a keynesi „hatékonysági bérek”) a termelékenyebb országokban csökkennek majd, tehát a versenyképességük növekszik, valamint 2.) mennél nagyobb ütemben növekszik valamelyik tagország gazdasága, annál nagyobb ütemben növekszik a termelékenysége (az ún. Verdoorn-törvény értelmében). Vagyis: ha a termelékenységet tekintve valamelyik tagország kezdeti előnnyel bír, akkor ez az előny idővel inkább csak növekedni fog, mert a kezdeti versenyelőny miatt az ország exportja a többi tagországhoz képest gyorsabban növekszik majd. Következésképpen a gazdasága is gyorsabban növekszik, tehát a termelékenysége is gyorsabban növekszik, minek következtében a tagország fajlagos bérköltsége relatíve tovább csökken, vagyis még tovább növekszik a versenyelőnye és az exportja, minek okán a gazdasága még gyorsabban növekszik, és így tovább. Ez az, amit Kaldor „kumulációs okságnak” nevez, és aminek hatására az egyes tagországok gazdasága az unióban inkább divergálni fog. És mert a deficites tagországoknak nincs saját valutájuk, amit leértékelhetnének, hogy helyreállíthassák a versenyképességüket, így a monetáris unió kereskedelmileg tartósan deficites és szufficites tagországok csoportjára fog kettéválni. (Ha valakit közelebbről érdekel: ez az okoskodás tkp. Kaldornak az egy évvel korábbi, 1970-es Miért van szükség regionális gazdaságpolitikákra? tanulmányán (előadásán) alapul (in).)

És tény, míg az ún. déli országokban a fajlagos bérköltség folyamatosan emelkedett az euró bevezetést követően, miközben külső adósságuk meg egyre nőtt, addig az adósságot finanszírozó Németországban a fajlagos bérköltség lényegében stagnált. Mindazonáltal itten az okság iránya valószínűleg fordított: nem a béremelkedések miatti versenyképesség romlás okozta a külső eladósodást, hanem külső eladósodásból finanszírozták a béremelést. És mintha a divergencia sem teljesen stimmelne: míg az euró bevezetését követő években a német gazdaság valójában az euróövezeti átlag alatt növekedett, addig Finnország, Görögország, Írország, Spanyolország gazdasága az átlagnál lényegesen nagyobb ütemben. A külső eladósodástól megint csak nem teljesen függetlenül. Magyarán, a „kumulációs okság” nem játszik (bár hosszabb távon akár még). Nyilván az egész elgondolást empirikusan meg lehetne tesztelni (talán már meg is történt).

A tanulmánynak ugyanakkor van figyelemre méltó meglátása is. Idézem: „Mindazonáltal veszélyes tévedés lenne azt gondolni, hogy egy monetáris és gazdasági unió megelőzheti a politikai uniót. Vagy azt, hogy az majd úgy szolgálhat (a Werner-jelentés szavaival élve), mint >>a politikai unió létrejöttének erjesztője, amit hosszú távon egyébként sem tud majd nélkülözni<<. Mert ha a monetáris unió létrehozása és a nemzeti költségvetések fölötti Közösségi kontroll olyan feszültségeket generál, amelyek a teljes rendszer összeomlásához vezetnek, akkor az a politikai unió fejlődését gátolni fogja, és nem előmozdítani”. (eredeti kiemelés) 1971-ben ez nem rossz észrevétel.

(A tanulmány ebben olvasható. Vagy innen letölthető.)