Az interpretáció ellen című 1964-es esszéjében Susan Sontag azt állítja, hogy a művészeten eluralkodott a pszeudointellektualizmus (még ha nem is fogalmaz ilyen kerek-perec). Ehhez a műalkotások klasszikus tartalom-forma dichotómiája adja az alapot: közvetlen érzéki valósága adja a műalkotás formáját, jelentése a tartalmát. Megtanultuk, hogy a műalkotásnak mindenkor mondandója van, ami az érzéki forma mögött várja a megfejtést. Így befogadóként a műalkotásokhoz alapvetően értelmezőként viszonyulunk, vagyis intellektuálisan.

Az intellektualizmus erősödésével a művészi forma szükségképpen egyre allegorikusabb jelentést kell nyerjen: a műalkotás mondanivalója egyre közvetettebb. Az intellektualizmus túltengése: az alkotások érzéki valósága pusztán manifeszt tartalom, aminek valódi jelentése körmönfont interpretációt igényel. A művek öncélú interpretációja pedig pszeudointellektualizmus, amennyiben az interpretáció merőben szellemi játék. Vagy épp az egyéni intellektus fitogtatása: pl. a marxizmus és a freudizmus tolvajnyelvében való jártasság bizonygatása (esetleg egyéni tudományos vagy politikai ambíciókra tekintettel). Ilyenkor születnek a legképtelenebb interpretációk. A fekete váza a festményen az afrikai népek gyarmati elnyomását jelenti, Nemecsek Ernőről pedig néhány jól irányzott Lacan idézet után kiderül, hogy valójában lány (de legalábbis az LMBTQI közösséget erősíti). A kifejlett pszeudointellektualizmus világában tkp. minden műalkotás társadalomkritikát jelent, és mennél blődebb a műértelmezés, annál biztosabb sikert arat az összehasonlító irodalomtudományi tanszékeken.

Tenni kell az interpretáció ellen, vélekedik Sontag. A tudálékos maszlag helyett meg kell tanulnunk többet látni, többet hallani, többet érezni.