Az Év Könyve képzeletbeli díját nálam Barry Eichengreen Globalizing Capital című 2008-as kötete nyerte. A kötet tárgyilagos, elméleti konstrukcióktól nem terhelt, jól megírt gazdaságtörténeti munka: a nemzetközi pénzügyi rendszer fejlődését mutatja be az aranystandardtól (1870-től) napjainkig. Ahogy a könyv alcíme mondja: A History of the International Monetary System. (E kötet ihlette a Kapitalizmus blogra írt Euróbilincsek posztomat. Eichengreen szerint ui. az aranystandard rendszer legfőbb stabilizációs mechanizmusa a spekulatív tőkeáramlás volt (ahogyan akkoriban mondták, a forró pénzek (hot money) mozgása). Amikor pl. az angol font az aranypont alá gyengült, a külföldi befektetők spekulációs céllal rögtön fontot vásároltak, mert tudták, hogy a Bank of England elkötelezett a paritás mellett, és mindent megtesz, hogy rövid időn belül a font visszaerősödjék, ami tőkenyereséget jelentett a spekulánsoknak (ez triviális spekulációs lépés). A spekulációs célú font vásárlás viszont maga erősítette a font árfolyamát, így a Bank of Englandnek valójában alig volt szüksége tényleges beavatkozásra. Az I. világháború után, a ’20-as évekre mindazonáltal a dolgok megváltoztak: a tömegdemokrácia megjelenésével a monetáris politika átpolitizálódott. A spekulánsok többé nem lehettek biztosak abban, hogy jelentős külső egyensúlytalanság esetén a monetáris hatóságok bármi áron fenntartják a paritást, tekintet nélkül a belpolitikai következményekre. A forró pénzek jótékony beáramlása többé nem volt nyilvánvaló, ha a valutaárfolyam (pl. a fonté) az aranypont alá gyengült. Sőt a leértékeléstől (tőkeveszteségtől) tartva a spekulánsok még azt a pénzt is menekíteni kezdték, ami már az országban volt, ezzel további leértékelési nyomás alá helyezve a meggyengült valutát (ami a valutaválságok klasszikus mechanizmusa). Vagyis a forró pénzek áramlása aszerint bizonyult stabilizáló, illetve destabilizáló hatásúnak, hogy a spekulánsok szemében a monetáris hatóságok mennyiben tűntek hitelesnek az aranyparitás fenntartását illetően. És mert a tömegdemokrácia aláásta a monetáris hatóságok hitelességét (vagyis a paritás mindenáron történő fenntartásának szándéka megkérdőjeleződött), az aranystandardnak befellegzett. Á la Polányi.)

Nemrégiben viszont megjelent idehaza Sylvia Nasar A nagy hajsza című 2012-es vaskos kötete, amit villámgyorsan (mohón) elolvastam. És most hajlok arra, hogy Nasar könyvének adjam a képzeletbeli díjat. Jóllehet A nagy hajsza akadémiai presztízse elmarad Eichengreen könyvétől, mindazonáltal egy rendkívül lebilincselő, informatív és olvasmányos műről van szó. Nasar kötete az életrajz, tudománytörténet és kultúrtörténet mesteri ötvözete, ami már-már regényszerű narratívában meséli el a közgazdasági eszme történetét (ami a kötet alcíme). A mű hősei Marx, Engels, Alfred Marshall, Beatrice Potter (Beatrice Webb), Irving Fisher, Joseph Schumpeter, Keynes, Hayek, Milton Friedman, Paul Samuelson stb., akiknek sorsa rejtett és kevésbé rejtett utakon fonódik össze, mint egy grandiózus, több szálon futó viktoriánus regényben, miközben nem mellesleg kirajzolódik a modern közgazdaságtan története. De van itten minden: háború és béke, büszkeség és balítélet, értelem és érzelem; hatalmas vagyonok keletkezése lábdobbanásra, hogy aztán ugyanolyan gyorsan elporladjanak, adósságok és váratlan családi örökségek, üstökösszerűen induló karrierek után hosszú és megalázó mellőzöttség; prostituáltak, szeretők, homoszexuális szerelmek, zabigyerekek, gyermekágyi halál, tuberkulózis, vakság és siketség. Vér, veríték és könnyek. Hőseink egyetlen percig sem unatkoznak, miközben épp megteremtik a közgazdaságtant. Épp csak felszántott temetők nincsenek. És micsoda intellektuális pálfordulások! Beatrice Webb lányként még Herbert Spencer rajongója és közeli barátja, aki Spencer The Man Versus The State kötetét ajándékozza Girton Collagebeli tanárnőjének, és aki ellenzi a kormányzati intervenciót; a háború után Hayek fábiánus szocialista, aki a Bécsi Egyetemen Herbert Furth barátjával megalapítja a szocialista Demokratikus Diákszövetséget; Milton Friedman ’35-ben üdvözli New Dealt, és még a ’40-es években is keynesiánus. Ezernyi apró életrajzi részlet teszi elevenné hőseinket: Herbert Spencer a fiatal Beatrice Potterre kívánta bízni hagyatékát, amitől akkor állt csak el, amikor a nő hozzámegy Sidney Webbhez; miközben a háború után Bécsben éheznek az emberek, Schumpeter az Astoria hotelben lakik, vacsorákat rendez, és szőke konzumhölgyekkel az oldalán kocsikázik a városban; Hayek eredetileg az Acton-Tocqueville Társaság nevet akarta adni a Mont Pelerin Társaságnak, de Frank Knight ellenezte, hogy „két római katolikus arisztokrata” után nevezzék el magukat; Joan Robinson még az ’50-es években is rajongott Sztalinért, akit nem tekintett diktátornak, pusztán egy „kissé zárkózott atyának” stb., stb. Egyszóval Nasar könyve valódi csemege.

És hogy gyorsan rövidre zárjam a posztot: az Év Könyve képzeletbeli díját megosztva kapja Barry Eichengreen Globalizing Capital és Sylvia Nasar A nagy hajsza kötete.