Az értelmiségiek sosem viseltettek gyengéd érzelmekkel a kapitalizmus iránt. Mi lehet az ok?

Az értelmiségiek a társadalom intellektuálisan legkiválóbb tagjai. Ezért az értelmiségiek hajlamosak a társadalom leginkább értékes tagjainak képzelni magukat, akiknek — következésképp — kijár hatalom, pénz és dicsőség; személyes érdemeiknek megfelelően. Robert Nozick filozófus szerint e képzelgés forrása az oktatás.

Az értelmiségiek diákként többnyire jó tanulók voltak, tehát sikeresek. Nekik jutott a sok tanári dicséret és fejsimogatás. Jó beszédkészségük és gyors felfogóképességük kiemelte az értelmiségi palántákat diáktársaik sorából. Megtanulták a leckét: a jutalom a szellemi kiválóság eredménye. És tudjuk jól, az iskola felkészíti az embert az életre.

Vagy mégse teljesen. Az iskolából kikerülő jó tanulókat sokszor csalódás éri az életben. A piacon ugyanis nem az egyéni tudás a legnagyobb érték; a kereslet-kínálat törvénye nem feltétlenül a szellemi kiválóságot jutalmazza. Többnyire nem fényes verbális készségeik okán kerülnek az emberek a piac csúcsára. A piacnak más leckéje van, mint az iskolának. Miként Ludwig von Mises fogalmaz: „A kapitalista piaci demokrácia az embereket nem „igazi” érdemeik, belső értékeik és morális kiválóságuk alapján jutalmazza. Egy embert nem az tesz többé vagy kevésbé sikeressé, hogy valamiféle „abszolút” igazságosság mércéje szerint miként értékelendő, hanem az, hogy embertársai miként értékelik személyes kívánságaik, vágyaik és céljaik mércéje szerint”.

Amikor felnőtt értelmiségiek a társadalom legértékesebb tagjainak képzelik magukat, valójában egykori osztályfőnökeik szemével tekintenek magukra. Mindazonáltal a piac nem fejsimogató tanárnő, aki a szépszavúaknak osztja a mosolyokat: senkit nem illet pénz és dicsőség pusztán azért, mert szeret a parkban Vergiliust olvasni, és mert átadja az ülőhelyét az időseknek a villamoson.

Vagyis Nozick szerint az értelmiségiek antikapitalista mentalitásának forrása az, hogy a piac nem meritokratikus. Vagy legalábbis nem úgy, mint az iskola. Az iskolarendszerből kikerülve a friss értelmiségek legtöbbje deklasszálódásként éli meg tényleges piaci státuszát; többségük ui. úgy vélte, az iskola után majd éppúgy kijár neki a magas pozíció, mint az iskolai hierarchiában. A meghiúsult ambíciók okán az értelmiségiek neheztelnek a kapitalizmusra. Nem meglepő, hogy a frusztrált értelmiségiek sokkal jobban preferálják a javaknak valamilyen központi autoritás által történő érdem szerinti elosztását, mint a piaci „anarchiát és káoszt”. Mert az iskolarendszerhez hasonlóan működik. Az értelmiségiek szívük szerint a teljes társadalomból egy nagy iskolát csinálnának, ahol intellektuális kiválóságuk okán dicsőségben és javakban lubickoló vezetők lehetnének.

Végtére miben is áll az értelmiségi antikapitalizmus? Friedrich Hayek szerint az emberek nehézségeinek jelentős része abból származik, hogy állandóan módosítaniuk kell életüket, gondolataikat és érzelmeiket annak érdekében, hogy egy nagy társadalom (bővített rend) egymást átfedő alrendjeinek különféle szabályai szerint tudjanak élni és boldogulni. Mert ha korlátozás nélkül alkalmaznánk a mikrokozmosz (család, iskola stb.) szabályait, mint szeretet, önzetlenség, érdem stb. a makrokozmoszra (város, ország stb.), akkor rövid időn belül elpusztítanánk a civilizációnkat. A frusztrált értelmiségek viszont éppen ezt kívánják tenni, mert a makrokozmosz személytelen szabályai (piac, törvény stb.) között nem boldogulnak olyan jól, mint a mikrokozmoszban, ahol jobban érvényesülnek a személyes kvalitások. Ámde egy társadalom nem működhet úgy, mint egy iskola vagy postahivatal. Az iskola működhet meritokratikusan, de a piac nem tud.